Első magyarul olvasható könyvében a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő édesapa és tízéves kisfia, Lito utazik együtt a férfi kamionján.  Manapság hogyan kezeljük a halál, az elmúlás témáját? Még mindig tabusítjuk a témakört, vannak olyan áthatolhatatlan falak, amiket nem tudtunk lebontani az elmúlt évtizedekben?

Igen, például a másik viktoriánus örökségünk, a szexualitáshoz és a szexhez való hozzáállásunk jelentős forradalmat élt át az 1960-as években, de ugyanez nem történt meg a halál fogalmával. Továbbra sem ildomos beszélni róla, részletezni, miközben a halál mint iparág, elég szépen teljesít.

Azt hiszem, ha nagyobb merítésből – történelmi szempontból – vizsgáljuk a kérdést, akkor van egy alapvető ellentmondás: szerencsére minél többet és minél rohamosabban fejlődik az orvostudomány, illetve általánosságban a tudomány, az emberek annál később halnak meg. Minél jobban működőek, jobban felszereltek lesznek a kórházak (vagy legalábbis, teoretikusan annak kellene lenniük), annál több embert tudunk meggyógyítani, vagy többeknek tudjuk megmenteni az életét. De éppen emiatt a halál kiszorult a házakból. Ugyanakkor, ha antropológiai szempontból nézzük, egyre védtelenebbek lettünk a halállal szemben, mert nem akarjuk látni, nem akarunk foglalkozni vele. Aztán arról se feledkezzünk meg, hogy van egy olyan társadalmunk, amely folyamatosan pózol, és szüntelenül próbálja a boldogság látszatát magára erőltetni. Persze a közösségi média csak tünet, nem kiváltó ok. Egyfajta tükör a borzalomról, amely azt mutatja, hogy nem vagyunk olyan boldogok és produktívak, mint amilyennek lennünk kellene.

Tabudöngető a könyve?

A gyász valami lényeges és döntő fontosságú emberi tapasztalatainkban, de nem produktív. Ezért mindenféle tanácsok léteznek, például „ne törj össze”, „menj tovább”, „menj előre”, az „élet megy tovább”. Ezek a szlogenek, bár vannak mentálpszichológiai hatásaik, miközben úgy tesznek, mintha felemelnének, valójában csak egyre sarkallnak: ne hagyd abba a termelést. Ez a dolog általános része, engem viszont egy sokkal konkrétabb szál foglalkoztatott.

Valójában a Magunknak mondjuk főszereplője nem Mario, a haldokló férj és édesapa, hanem azok, akiket másodlagos szereplőkként azonosítunk: azok, akik gondját viselik a beteg szeretteiknek.

Elsődlegesen az foglalkoztatott, hogy mi játszódik le abban, aki teljesíti az ilyen kötelezettségeket.

Női főszereplője, az irodalomtanár édesanya, Elena rendkívül sokat tesz a férjéért, a családért. „Belemagyarázás” lenne megkérdezni, hogy hol van a nők szerepe a gondozásban?

Egyáltalán nem, mert különösen a nők viselték el, teljesítették ezeket a nehéz feladatokat. Señora Elena pedig olyan, mint egy tabudöntögető. Megkérdőjelezi az élvezetek jogát. A betegápolók örömhöz való jogait. „Hogyan tehetjük meg, hogy ne haljunk meg azzal, aki haldoklik?” – erre kérdez rá. Úgy gondolom, hogy nemcsak a társadalom többsége, hanem maguk az ápolók is megtagadják maguktól a jogot, hogy kifejezzék érzéseiket, mert elvileg másnak kellene szentelniük minden idejüket, figyelmüket és érzésüket. Elena, ha úgy tetszik, az ápolók sötét oldala, bár fantasztikus gondozó, mert mindent megtesz, amire szüksége van a betegnek. De ennél sokkal többről van szó. A hangja – mindenféle pátoszos túlzás nélkül – izgalmas, mert mindent kimond, amit általában nem merünk kimondani, de számomra nagyon érdekes volt megírni is, mert nem tudja, hogy olvassuk a gondolatait. Mintha valami kettős perverzió jellemezné az olvasási folyamatot: nemcsak tabukat dönthet, hanem még azt is hiszi, hogy senki nem tud róla, pedig mi olvassuk a legféltettebb gondolatait.

A regény minden fejezetének címe a három szereplő – Mario, Elena és Lito – nevét takarja. Miért a monológot választotta elbeszélői formájának? Könnyebb volt így kifejeznie magát?

Nem, nehezebb volt, mert három hangot kellett kitalálni. Nem csupán három hangot: egy gyereket, egy haldokló férfit és egy nőt, aki gondoskodik a betegről. Kihívás volt, elvégre már nem vagyok gyerek, még nem haldoklom (de biztosan fogok), és nem vagyok nő. Három önálló hang, három különböző beszédmód. Ez érdekelt engem. De nemcsak a három nézőpont, hanem a különböző beszédmódok is – a tudatfolyamtól a betétmonológokon keresztül az írásig. Úgy éreztem, az lenne a legkifejezőbb, ha újrateremteném azt a magányt, amit az emberek akkor élnek át, amikor a gyász vagy az ápolás fázisain mennek keresztül.

Nem vagyunk biztosak abban, hogy mit kellene vagy lehetne mondani szeretteinknek.

Tehát a tabu a családon belüli kommunikációval kezdődik. Engem három olyan monológ ragadott meg, amelyek valahogyan kiegészítik és soha nem keresztezik egymást. És az is érdekelt, hogy megpróbáljam újrafogalmazni a hős utazásának klasszikus szerkezetét, ami az ókori görög irodalomban gyökerezik. Van egy hős, aki messzire vándorol, hogy felismerjen valamit, hogy megtalálja a saját identitását, vagy hogy megmentsen valakit valahol máshol. Az én regényem is úgy kezdődik, mint egy Odüsszeusz-élmény, aztán átvált Penelopé perspektívájára. Semmi nem érdekelt annál jobban, minthogy mi történik a gondozóval a betegségfolyamatban, és mi történik azokkal, akik otthon maradnak, miközben a hős utazik.

A gyermekmonológ sokszor hamis, „megcsinált” az irodalmi alkotásokban. Hogyan teremtette meg gyermekszereplője hiteles hangját?

Miért, milyen volt magyarul olvasni, hogy sikerült a fordítónak?

Szerintem pont jó volt. Normális, hihető…

Ez megnyugtató, mert a gyermek hangján írni mindig kemény dió, de bizonyos értelemben Lito esetében nem csupán egy gyerekről van szó, hanem egy metaforáról, mert a szülei hazudnak neki. A regény azt is nyomon követi, ahogyan éppen megtörik az ártatlansága. Nem tart már sokáig, most készül felfedezni a hazugságot, amit állítólag a saját érdekében mondtak neki. Ez tehát fokozza a magányát, beszűkíti a szeretteivel való kommunikáció lehetőségét. Ha belegondolsz, amikor elmennek arra a helyre, hogy leszállítsák, amit visznek a kamionnal, azt hiszi, hogy irányítani tudja az időjárást, hogy mágikus kapcsolata van a járművel. A valóságnak az elvárásaihoz kell igazodnia. De, amikor már hazafelé tartanak, a varázs kezd elszállni, Lito pedig gyanakodni kezd, hogy nem is egy mágikus teherautóban ül. Meggyőződésem, hogy a gyermekek néha úgy tesznek, mintha nem tudnának egy bizonyos dolgot, mert tisztában vannak vele, hogy fájdalmas igazság lapul mögötte. Lito is többet tud, mint amennyit mutat, tehát kölcsönösen becsapják egymást a szüleivel.

Az előbb röviden említette Homérosz klasszikusát. Voltak irodalmi előzmények, amelyek inspirálták a Magunknak mondjuk megírásakor?

Nem igazán, de – nagyon intuitív módon – sok film és könyv eszembe jutott, amikor dolgoztam rajta. Ha konkrét címet akar hallani, Ridley Scott filmje, a Thelma és Louise kapásból eszembe jut, de nagyon régi hagyománya van annak, hogy egy férfi egyedül van az úton, talán vele van a gyermeke, és tulajdonképpen semmi másról nincs szó, csak arról, hogy meg akar tanítani neki valamit. Van valami tipikusan patriarchális ebben a struktúrában, amikor a férfi az utazáson keresztül találja meg az élet valódi értelmét. És ez egyfajta vallási struktúra is, nem? Olyan, mint egy zarándoklat. De mondom,

az igazi hangsúlyt a párhuzamos utazásra fektettem:

a férfi valóban, a nő csak képletesen utazik, az egyik nagyon világos, a másik sokkal zártabb módon. Ami a feleséget illeti, kutatni kezd a saját helyzetéről – a betegápolásról, a gyászról, a veszteségről. Szavakat keres mindenre, amit nem tud kifejezni. A fájdalmat a könyvekkel és a szexszel próbálja elhárítani. Elena alakjában a világ olvasás általi feldolgozása és önmagunk újraírása jelenik meg. Egyébként az egész regényt matrjoska-szerkezet építi fel, tehát hangok vannak a hangokon belül, utazások az utazásokon belül.

Az első regénye, a Bariloche 1999-ben jelent meg Barcelonában, a Magunknak mondjuk tizenhárom évvel később, Madridban. Tudja, hogy a budapesti Helikon Kiadó miért éppen ezt a kötetet ültette át magyarra?

Ez az ötödik regényem, de az igazat megvallva, gőzöm sincs, hogy miért erre esett a választásuk. Talán nem is kell tudnom. Annyi bizonyos, hogy ez a legtöbb nyelvre fordított munkám.

Hány nyelvre?

Nagyjából húsz nyelvre, azt mondanám. Érdekes, ez nem volt bestseller, mégis lefordították magyarra, de van olyan sikerkönyvem, ami viszont nem érhető el magyar nyelven. De azt látom, hogy az emberek különleges érzelmeket és kapcsolatot táplálnak vele kapcsolatban. Számomra intim, tehát nem szakmai értelemben volt különösen fontos ez a könyv, hiszen természetesen magam is gyászoltam.

Akkoriban, amikor a regényt írta?

Igen, az apámat és az anyámat is ápoltam. Láttam minden érzést és megkaptam minden fájdalmas útravalót, mert először az apám volt beteg, de ő meggyógyult, aztán az anyámat ápoltuk, aki nem sokkal korábban még az apámról gondoskodott. Nagyon megfogott a szerepek ilyen változása. Egyébként is,

életem legfontosabb kérdése az, hogy ki gondoskodik kiről?

És ki gondoskodik arról, aki valaki máson segít, aki valakit ápol? Éppen ezért önéletrajzi jelleggel akartam megírni a regényt, de úgy nem ment. Meggyőződésem, hogy azért működik a fikció, mert az néha sokkal őszintébb, mint az úgynevezett non-fiction. Végül, mivel nem a magam nevében tettem, sok olyan dologról sikerült írnom, amin akkoriban töprengtem, vagy amit akkoriban éreztem. Talán nem nagyképűség, hogy sokan azok közül, akik hasonló módon gondoskodtak szeretteikről, vagy gyászfolyamaton mentek végig, megkönnyebbüléssel olvasták, mit élt át Elena.

Munkásságában központi szerepet foglalnak el a család problémái, drámái, miközben maga is vegyes családból származik. Buenos Airesben született, némi kelet- és dél-európai beütéssel. Mit érdemes tudni a családjáról?

Jelenleg Granadában élek, de a gyermekkoromat Argentínában töltöttem, mert a szüleim argentinok.

Biológiailag is a diktatúra gyermeke vagyok, a szüleim az egyik katonai puccs után hagyták el az országot,

velem és az öcsémmel. Rövid argentin gyermekkoromat négy puccskísérlet s három nemzetivaluta-váltás kísérte.

Eredetileg spanyol a családja?

Nem, de nem lehet egyszavas válasszal felelnem, mert négy nagyszülőm mindegyike Argentínában született, nyolc dédszülőm viszont egészen máshol. Édesanyám ősei franciák és spanyolok leszármazottai voltak, az édesapám kelet-európai zsidó ősöket tud felmutatni. Argentína maga a diaszpóra, egyfajta „átutazó anyaország”. Nincs erős hovatartozás-érzésem, inkább úgy érzem, megosztott az identitásom. Soha nem tudom, hol vagyok, vagy hol kellene lennem.

Az utazás tehát nem átmeneti állapot, hanem létmód számomra.

Anyám például Argentínában született, és Spanyolországban halt meg. Elena azt mondja, hogy nem tudja, mit kezdjen a férje hamvaival, mert a családja fát akar ültetni, ő viszont a tengerbe szórná őket. Ugyanezt a beszélgetést lefolytattuk az öcsémmel, akinek nincsenek Argentínához kötődő emlékei. Így kellett neki egy olyan hely, ahova elmehet az anyját felkeresni, ezt pedig megértettem, és gyönyörűnek találtam. Ugyanakkor azt pedig fájdalmasnak, hogy választanunk kellett, hol temessük el az édesanyánkat. Hogy lehet választani a kiindulási pont és a végállomás között? Sehogy. Mi elosztottuk a hamvakat.

Folyamatosan utazik?

Nagyjából, volt például olyan könyvem, amelynek a promóciós turnéja minden latin országot érintett. A szüleim muzsikusok voltak – apám oboán, anyám hegedűn játszott. A zenészek könnyek utaznak, mert a zene univerzális nyelvét beszélik. Mi egész életünkben a fülünk szerint éltünk. És bár spanyol nyelvű országból váltottunk egy másik spanyol nyelvű országba, sok apró különbség akad a spanyol ottani és itteni változata között. Az az érzés, hogy a középiskolában újra kellett tanulnom az anyanyelvemet, egyfajta furcsa és költői élmény volt, mert azóta úgy gondolom, hogy nem tudok a saját nyelvemen beszélni. És ezért írok: mert nem ismerem az anyanyelvemet.

Híresen jó barátságot ápolt Roberto Bolañóval, az ikonikus chilei íróval…

Pedig addig nem volt kapcsolatunk, amíg nem voltam annyira szerencsés, hogy a legelső könyvemet elküldhettem egy irodalmi pályázatra. Biztos voltam benne, hogy nem fogok nyerni, de úgy voltam vele, hogy legalább kapok egy szakmai értékelést, a döntnökök talán megmondják, mi baj van vele. Nagyjából huszonegy éves lehettem. Szerencsére Roberto abban az évben a zsűriben volt – csak abban az évben. Úgy tudom, foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy a könyvem megkapja az elismerést. Az 1990-es évekről beszéltünk, akkoriban kezdett híres lenni, a Vad nyomozók megjelenés előtt állt. Persze már hallottam róla, de még nem volt az a legenda, aki most. Reméltem, hogy akkor, amikor a díj átadására kerül sor, majd találkozhatom vele, de természetesen nem jött el. Hogy miért? Egyszerűen nem volt kedve. Néhány hét eltelt, s a kiadó elküldött nekem egy cikket, amit a könyvről írt anélkül, hogy találkoztunk vagy beszéltünk volna. Nagylelkű írás volt, madarat lehetett volna fogatni velem. Nem sejtettem, hogy a halála előtt van, de ő valószínűleg tudta, hogy nem láthatja a jövőmet, viszont szeretett volna segíteni egy fiatal, irodalomrajongó srácnak.

Bolaño végül ötvenévesen, 2003-ban halt meg.

Igen, nagyjából négy-öt évvel korábban ismertem meg. Robertónak különleges kapcsolata volt a halandósággal, ami a bölcsesség kulcsa. Meg a szereteté, azt hiszem. Szóval, amikor olvastam a cikkét, megvettem az összes könyvét, alaposan áttanulmányoztam őket, és közben beleszerettem ezekbe a könyvekbe. Óriási hatással voltak rám az írásai.