Boncasztalon fekszem, mellkasterpesztővel feszítik a bordáimat, feltárul a szívem, amely napok óta áll. 

A kórboncnok kezében megremeg a szike, riadtan néz, mint aki szellemet lát. Tán csak nem vett észre, gondolom, s az egyik szekrény mögé húzódom. Gyere ide, szól az orvosnak, ilyet még nem láttál!, mondja, és az orrán feljebb tolja a szemüvegét.

Mindketten a mellkasomba bámulnak. Ez meg mi a fene?, kérdezi a kórboncnok. Ilyen szerv nem létezik! És mi van rajta? Gumikesztyűs kezével belém nyúl, fájdalom hasít a testembe. Nem értem, hogyan lehetséges: a vágást nem éreztem, ez meg sajog? Kiemel valamit, fémtálcára teríti, párolog, köd száll fel belőle, aranybetűk peregnek róla. Ilyen szépet még soha nem láttam. A két férfi elsápad. Belebegek a párába, és tenyerembe gyűjtöm a betűket. A kórboncnok hirtelen magához tér, azt dadogja: ez a lelke.

Az ember, ha váratlanul meghal, igencsak meglepődik. Én sem voltam ezzel másképp. Egyik este még szerelmeskedtünk, másnap reggel már nem voltam az élők sorában. Senki nem tudja, mi történt, se én, se az orvosok. A családom sírt, én meg értetlenül álltam a történtek előtt. Semmi jel nem utalt arra, hogy ilyen hirtelen meghalok. Hogy nem számítottam ilyesmire, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a konyhapulton hagytam a megkezdett bundás kenyeret, azzal, hogy reggelig úgysem romlik meg, akkor majd megeszem. A kenyeret a kukába dobták, engem meg a hullazsákba tettek. 

Miközben a hideg tepsibe emeltek, arra gondoltam, Fecó azt hiszi majd, hogy szándékosan nem veszem fel a telefont.

Káromkodik, a második nap után pedig aggódni kezd, és próbál megkeresni. A szomszédok akkor mondják el neki, hogy meghaltam. Ül majd a lépcsőn, fejét a két tenyere közé fogja és sír. Aztán visszamegy, és megkéri a szomszéd Erzsi nénit, értesítse, ha már tudja, mikor lesz a temetés. Erzsi néni kíváncsi és pletykás, ezért megpróbálja kifaggatni. De Fecó nem mondja el, hogy a szeretőm, mert felesége van és három lánya, nem hiányzik neki a botrány, inkább nem mond semmit, csak Erzsi néni tenyerébe tesz egy cédulát, rajta egy név meg egy telefonszám. 

A név kitalált, csak a szám valódi. A szomszéd néni végignézi, ahogy Fecó leballag a lépcsőn, még utánakiabál valamit, de választ nem kap.

Fecóval évek óta ismerjük egymást, pár hónapja egymásba szerettünk. Próbáljuk megfejteni a történteket, de nem tudjuk megmondani, mi volt az a pont, amikor a barátságunk átalakult valami lényegesen mélyebb érzéssé. Azóta új életet kaptunk mindketten. Minden más lett, kitágult a tér, s mi, áldott részecskéi a Jóistennek, ebben az egyre táguló világban léteztünk. A titkok azonban megkeserítették az életünket, talán éppen a hazugságok miatt kellett távoznom. De ennek ellenére nem bánom egyetlen pillanatát sem az elmúlt hónapoknak, talán csak azokat, amelyeket Fecó nélkül töltöttem. Nem tudom, mit csinált velem, de magává tett, s én őt magammá tettem. 

Miközben szorgosan gyűjtögetem a ködfelhőből pergő aranybetűket, az orvos előkapja a telefonját, és megpróbálja lefotózni, amit lát. Nem sikerül, a kamera csak a kopár bonctermet rögzíti. A sokadik próbálkozás után feladja. De ugye, te is látod?, kérdezi a kórboncnoktól, aki biccent, majd hozzáteszi: úgysem hisz majd nekünk senki. Összevarrja a mellkasom és betol a hűtőbe, közben az orvos fehér leplet borít a kiterített lelkemre. Erre a cigi után visszatérünk, mondja, majd hozzáteszi, ezt tényleg nem hiszik majd el. 

A boncterem csendjében és magányában szemügyre veszem a lepel alatt rejlő dolgot. Már nem párolog. Nincs színe sem, csak a betűk csillognak rajta. Eleinte azt hiszem, nincs értelme a ráírt szavaknak, de aztán, mintha egy új nyelvet tanultam volna, hirtelen mindennek jelentése lesz. „Minden rólad szól bennem”, olvasom az első mondatot, s már tudom, hogy ezek Fecó szavai. Az első randinkon mondta, a kávézóban: megfogta a kezem, és soha többé nem engedte el. Aztán olvasom a második mondatot, ez még jobban kivehető, dőlt betűkkel van: „Csak két kavics vagyunk az áradatban, nem tudjuk, hogyan csiszoljuk egymást.” Igen, a temetőben, azon a megdöbbentően furcsa, de gyönyörű találkozón mondta ezt. „Olyan szívesen pihennék veled. Olvasnánk és szerelmeskednénk, vagy fordítva. Aztán néznénk a panorámát… és az igazi szél kapna a hajadba, nem a metró huzata.” Ezt a mondatot is felismerem. Álltunk a metróban, a tömeg elrejtett minket, a huzat összekócolta a hajamat, nem tudtam, mit gondol, én azon töprengtem, meddig tágulhat az ember tudata, hogy képes legyen befogadni ezt az egyre növekvő szerelmet. A következő dombornyomással íródott: „Szeretek összeolvadni veled és megjegyezni a testemmel a tiédet, mert millimétereken múlhat egy villámcsapás.” A végtelenbe nyúló szerelmeskedések emléke ez a sor. Aztán jön a következő mondat, és hirtelen megértem, mi ez a sok üzenet: „Minden érintésed ott marad rajtam, mintha a bőrömbe tetováltad volna. Nem szűnik, nem lehet lemosni, eltüntetni.”  

Miközben értelmezem a mondatokat, hirtelen kivágódik a boncterem ajtaja. Az orvos lép be. Alaposan lesikálja a kezét, kesztyűt húz. Szemüveget vesz fel, a letakart szervhez lép. Arra számítok, mikroszkópot vagy nagyítót vesz elő, azzal próbálja megfejteni a titkot. De nem ezt teszi. Miután leveszi a leplet, a hűtőhöz megy, kihúzza a testem. Gondosan szétfejti az öltéseket, amelyeket a társa csinált alig fél órája. Megfogja a lelkem, és óvatosan visszahelyezi a testbe. Közben egy F betű a padlóra esik. Felveszi, letisztítja, visszahelyezi. Mosolyog, dúdol, miközben újra bezárja a mellkasom. Megfogja a kezem, lehunyja a szemét, motyog. Az egész testem remeg és sajog. Nem gondoltam, hogy ilyen fájdalmas dolog, ha az ember visszakapja, amit előzőleg kioperáltak belőle, mégis hálás vagyok érte ennek az orvosnak. Kis idő múlva kinyitja a szemét, rám néz: Kelj fel, és menj vissza hozzá!, mondja. Arra gondolok, kicsit közhelyes ez a jelenet.

Mikróba teszem a tegnap este meghagyott bundás kenyeret. Kávét főzök. A hálószoba felől neszt hallok. Bemegyek. Fecó ébredezik. Kávéillatot érzek, mosolyog. Gyere, bújj ide mellém, mondja, és már húz is magához. Ismerős érzés tölt el. Fekszünk, simogatja a hajam. Mire gondolsz?, kérdezi. Csak arra, hogy szerelemmel tetováltad ki a lelkem, mondom. Mindketten nevetünk. 

/Grafika: Zsemberi-Szígyártó Miklós/