Az írónő (1882–1970) életműve, írásművészete nem a formabontó és radikális változást felmutató, hanem – legalábbis prózája külső jegyeiben – a tradicionálisabb női írói életművek sorába tartozik, s alighanem ezért se vonta magára az utókor irodalom- és a nőtudományának figyelmét. Írásaival szemben gyanút kelt(ett) az is, hogy sikerei egybeestek azzal az időszakkal, amikor férje miniszterelnökként vezette az országot. Máig hatóan problematikusnak számított, ha egy arisztokrata művészi pályát választott. Közismert Bánffy Miklós életművének recepciója, mely napjainkig viaskodik az Ady Endrétől Illés Endréig megfogalmazott dilettáns/amatőr minősítéssel. Bethlen Margit nemcsak származását tekintve volt hasonlatos a számos művészeti területen maradandót alkotó Bánffyhoz, hanem ifjúkoruk óta barátok is voltak.

Herczeg Ferenc fedezte föl az 1913-tól publikáló Bethlen Margitot, és tette közzé írásait elsőként a Magyar Figyelő, majd az Új Idők hasábjain. Herczeg családi kapcsolatai révén került összeköttetésbe az akkor még amatőr írónővel, beleolvasott gyermekeinek szánt meséit tartalmazó füzetébe, és üzent neki, hogy közölné az írásait. Ezek Mese a szomorú városból és egyéb történetek címmel 1916-ban jótékonysági céllal, egy székely ezred árváit megsegítendő láttak napvilágot. (Bethlen Margit a román betöréskor Kolozsvárt tartózkodott; barátnőjével, Szilvássy Carolával és Bánffy Miklóssal az ágyútűz alatt álló, már kiürített Nagyszebenből árvaházi csecsemőket menekített ki.)

A már háromgyermekes családanya, Wekerle egykori földművelésügyi miniszterének, Bethlen Andrásnak lánya, Bethlen István felesége hamarosan a Budapesti Hírlap, a Pesti Napló és a Pesti Hírlap publicistája lett, s élete végéig tizenkilenc kötetet tett közzé. Társadalmi problémákat megjelenítő színműveit (A szürke ruha, Cserebogár) sikerrel játszották a fővárosi színházak, a szakma mérvadó személyiségei – például Hatvany Lili, Laczkó Géza, Rédey Tivadar vagy Schöpflin Aladár – írtak róluk méltatásokat. A Cserebogár, amelyet a Nemzeti Színház mutatott be, hazánkban először foglalkozott az eutanázia problémájával.

1935-től 1944-ig a mára már szintén elfeledett, színvonalas családi lap, az Ünnep főszerkesztőjeként tevékenykedett, folytatva a XIX. század második felében született laptípus hagyományát: ismeretterjesztő cikkeket, divatképeket, kritikákat, színvonalas szépirodalmat közölt – világnézeti elköteleződés nélkül.

Az œuvre újraolvasására azok a monográfiák sem ösztönöznek, amelyek a korszak történelmének, társadalmának és szellemi életének szintetizálására vagy éppen kiemelkedő egyéniségeik és életművének feltárására vállalkoznak. Csupán két kiragadott példát említve: Ormos Mária Kozma Miklósról írott kiváló monográfiája (Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós, 2000) a főhősének az írónőre vonatkozó bíráló véleményét reflektálatlanul idézi; Romsics Ignác Bethlen Istvánról szóló monográfiája (Bethlen István, 1999) pedig kissé sematikusan kezeli, és voltaképpen megkerüli az írónő életművét. A korszak irodalmában kevésbé tájékozottak így azt a téves következtetést vonhatják le, hogy Bethlen Margit nem több kedvtelésből írogató miniszterelnök-feleségnél, akinek irodalmi tevékenysége valamiképpen összefonódott férje politikai-hatalmi pozíciójával.

Bethlen Margit életműve szilárd, korántsem dogmatikus etikai-morális alapon nyugszik, nyitottságával, decens megszólalásával különös színfoltja a két világháború közötti irodalomnak.

Publicisztikája, szépírói és drámai művei rendkívül fogékony és színes személyiségéből táplálkoztak, s főként tárcái bizonyítják, az élet különféle jelenségeire, így a technikai újításokra, a fejlődő Budapest városképére, a korszak szokás- és mentalitásváltozásaira, különböző közéleti és politikai eseményeire, irodalmi teljesítményeire páratlan érzékenységgel reflektált. Impressziók című kötetének szövegei példázzák ezt a sokszínűséget, és azt az ars poeticát, amellyel témáit kibontotta. Az Erdélyi történetek rövid prózai párja lehetne Bánffy trilógiájának: benne a régi Erdély alakjai, helyszínei, családjának és a régiónak története rendkívül plasztikusan villan fel.

Bethlen Margit egyéniségével sokak barátságát szerezte meg, akik közül többekről emlékezett meg izgalmas, életműre és egyéniségre is tekintettel lévő portrékban. Szoros viszonyt ápolt számos nem saját társadalmi köreiből ismert művésszel: Hunyady Sándorral, Surányi Miklóssal, Zilahy Lajossal, Karinthy Frigyessel, Kisfaludi Strobl Zsigmonddal, akiket híres keddi irodalmi fogadónapjain látott vendégül. Róluk készített esszéportréi lapokban – az Ünnepben, a Pesti Hírlapban – rejtőzködnek, noha az életmű egyik legérdekesebb részét képezik. Karinthy Frigyes svédországi agyműtétjének anyagi fedezetét ő teremtette meg, Hatvany Lajos levelének tanúsága szerint:

Érdemem csak annyi, hogy írtam Herczeg Ferencnek – megírtam neki, hogy szóljon Bethlennének – mire Bethlenné nyakába vette a Lipótvárost, s így összegyűlt 3500 pengő.

Radnóti Miklós munkaszolgálat alóli felmentésében is közbenjárt, mentesítést kérő papírját szignózva és személyes kapcsolatait megmozgatva.

Mégis felmerülhet az a kérdés, hogy írói pályájában mennyire játszott szerepet az a tény, hogy választott hivatása mellett a miniszterelnök felesége volt. Ezt szinte valamennyi vele készült interjúban megkérdezik tőle, s egyöntetűen azt a választ adja, hogy inkább hátrányt jelentett, mert bizalmatlanságot keltett írásaival szemben. Talán éppen ezért volt fontos számára külföldi elismertsége: a Vígszínházban Gombaszögi Fridával és Törzs Jenővel a főszerepben sikerrel játszott darabja, A szürke ruha 1929-es milánói bemutatója a politikai körökben nem járatos olasz művészek elismerését vívta ki, s külföldi felolvasóestjeit is több ízben meg kellett ismételnie. (Ezen alkalmakkor kitért a hazai irodalom és a nők helyzetének problémáira is, mely írásaiban is foglalkoztatta.)

Mindvégig szuverén személyiség maradt, aki, bár részt vett a kötelező protokollok megkívánta rendezvényeken, vacsorákon, fenntartotta a közvetlen kapcsolatot írótársaival, akikkel többnyire még a századelőn barátkozott össze.

Ormos Mária Kozma Miklósról, az egykori médiavezérről írott könyvéből az is kiderül, hogy Bethlen Margit a protokollal olykor nem egyező magatartását helytelenítette a magyar külpolitikát befolyásolni kívánó és a magyar önképet külföldön népszerűsíteni próbáló médiavezér, s ez magyarázhatja az írónőről alkotott negatív – és bizonyos vonatkozásban korunkra is átöröklődött – véleményét is. Ormos idéz is egy esetet: 1930-ban, Bethlen István németországi útja után Kánya Kálmán szóvá tette Kozmának, hogy Bethlen Margit viselkedése „sokat rontott a miniszterelnök által teremtett kellemes atmoszférán. »Margit« ugyanis fittyet hányt minden politikai érdeknek, és még a protokollt se tisztelte. Mivel több eseményen egyszerűen nem jelent meg, jó néhány német dámát vérig sértett, majd Bethlen hazatérte után kinn maradt Berlinben, és »végiglumpolta« Berlin összes lokálját.”

Hasonló problémákat fogalmazott meg Bethlen-monográfiájában Romsics Ignác is. Amikor a miniszterelnököt felesége elkísérte külföldi útjaira, 1927-ben Rómába és 1930-ban Londonba, valamint Berlinbe, folytonos „határátlépéseket” követett el: „Bethlen Margit ilyenkor sem tagadta meg önmagát. Élénk, jókedvű, szellemes és mulatságos volt, s a protokollra nem sokat adott. A férfiakra ezért nemcsak itthon, hanem külföldön is jó benyomást tett. A hozzá hasonlóan temperamentumos olaszokat, köztük Mussolinit Kozma Miklós szerint egyenesen elbűvölte. Az éltesebb hölgyek körében viszont ritkán aratott sikert. Seeckt tábornok porosz feleségét például 1930-ban Berlinben vérig sikerült sértenie, amiért ügyet sem vetve rá a fogadásokon állandóan a férfiakat, sőt – uram bocsá’ – az újságírókat részeltette megkülönböztetett figyelemben.” Az írónő hivatásának közegében érezte otthonosabban magát.

Hogy milyen más közege volt az írás mellett? A színház mellett a film- és táncművészet világa. A Mozdulatkultúra Egyesület szervezésében 1929. június 28-án három allegorikus meséjének mozdulatművészeti feldolgozását Dienes Valéria, Madzsar Alice és Szentpál Olga növendékei adták elő Fehér királylány, Két angyal és Összeforrt lelkek címmel, mely a Szomorú város meséjére épülő improvizációval egészült ki. Az előadásokból A szerelem örökké él címmel film is készült 1930-ban Lázár Lajos műhelyében. Az Ufa mozi vetítette, a Színházi Élet közölte néhány képkockáját, de a berlini bemutatását a már említett Kozma Miklós megakadályozta.

Irodalomtörténeti jelentőségű Bethlen Margit közreműködése a Genius Kiadónál Mikes Lajos sajtó alá rendezésében megjelent Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása című gyűjteményes kötet kiadásában – az előszavát is ő írta –, s ezzel Petőfi özvegye méltatlan megítélésének helyreigazításán is fáradozott.

A negyvenes évek közepére pályája csúcsára érkezett írónő sem kerülhette el az arisztokraták sorsát a második világháborút követően: a félreállítást, vagyonának elvesztését és a kitelepítést. Tiszasülyre került, ahol a falu termelőszövetkezetének földjein dolgozott. A helyi lakosok, értelmiségiek, Eszes Máté, Szives Zoltánné visszaemlékezéséből, s még Bárdossy Pál testőrszázados Claire Kenneth néven szintén írónővé vált feleségének nyilatkozataiból is egyértelműen kiviláglik,

tartással, másokat támogatva, minden zúgolódás nélkül viselte sorsát.

(Hasonló sorsról és túlélési stratégiáról számolt be visszaemlékezésében Bethlen Károlyné Nemeskéri Kiss Margit is a közelmúltban Emlékeim címmel megjelent naplójában.) Egyikük sem hagyta, hogy a testi gyötrelem eluralkodjon a szellemük felett – segítette ebben mindkettejüket egész életen át tartó sportos életmódjuk és tudatosan karban tartott szellemi frissességük.

A nyolcvannyolc évet megélt írónő pályája még feltárásra vár: az mindenesetre elmondható, hogy az élet minden területén értékőrző és értékteremtő, alkotó módon volt jelen. Írásművészetének legizgalmasabb része éppen a múlt és a jövő kontinuitását észrevevő, analitikus próza, melynek alaphangjában mindvégig érződik a rendkívüli tudás és élettapasztalat birtokában lévő elbeszélő én bölcsessége. Bár az életút önmagában is érdekes, az életmű még inkább az.

Borítókép: László Fülöp: Gróf bethleni Bethlen Margit, 1927. Fotó: Giorgio Benni