A nagy kolumbiai szerző, Latin-Amerika író-óriása, Gabriel García Márquez „azért él, hogy elmesélje az életét”, a felvidéki magyar szerző, Száraz Pál pedig azért, hogy modern igricként történeteket meséljen. Amelyekbe persze óhatatlanul beleszövi itt-ott olykor-olykor a maga életét is, s mindazt, amit lát, hall, tapasztal. S mi, az Olvasók általa látunk és hallunk és tapasztalunk, általa csöppenünk egy világba, amely ismerős, mégis érdekes, amely hús-vér valóság, mégis valóságfölötti. Mindegy, hogy „tizenhatezerötszáz tonna benzinnel utazunk északnak, a portugál partok mentén” vagy azt látjuk, hogy „a Canale Grandeban mágikus halak úszkálnak”, netán az elbeszélés hősei „virágzó narancsfák között költik el az ebédet”, esetleg megjelenik a szemünk előtt egy „kis nyaraló a Nyitra-parton, kissé magasabbra építve, mint a többi nyári lak”, mindenütt otthonosan mozgunk mi, Olvasók, mert az Író plasztikusan ábrázol, jól fűzi egymásba a szavait, könnyedén von be bennünket a történeteibe – akár a tengerre, akár Velencébe, akár a Felvidékre, akár más tájakra vezeti a képzeletünket.

Száraz Pál úgy szövi a meséjét, ahogyan mindig is szőtték a regélők: elemeire bontja a valóságot (a saját valóságát és a megtanult, meg- és fölismert egyéb valóságokat), majd ezekből az elemekből egy új valóságot teremt. S mi, Olvasók úgy tehetjük magunkává ezt a kötetet, ahogyan a gyakorlott meseolvasók és -hallgatók mindig is tették: a történet tervrajzát követve saját tapasztalataink által építhetjük föl privát valóságunkat, így formálva szubjektív, személyes sztorikká a Száraz-történeteket, ezáltal igazolva az örök közhelyet: annyi mű, ahány olvasat.

Mi, Olvasók azért is hálásak lehetünk a Szerzőnek, mert nem beszéli túl a történeteit, a novella nála tényleg short story, mint O’Henrynél. Hősei élettel teliek, ismerősnek tűnő figurák, néha mégis – noha megérthetőnek, de – idegennek érezhetjük őket, olyan alakoknak, akik majdnem mindent úgy cselkeszenek, ahogyan a hétköznapi emberek szoktak, egy-egy mozzanatban, döntésben, reakcióban mégis rendre eltérnek kicsit (néha kicsit jobban is) a megszokástól, az (el)várttól. Többnyire nem különcök, ám gyakran majdnem azok. Sajátos technikája ez Száraznak: számos elbeszélői eszközt, narrációs technikát használ, ám sokszor csak igen óvatosan, amúgy mutatóban, mint amikor a meggyes-mákos rétesben a mák mellé csak egy fél szem meggyet kever a cukrász. Így nyúl a kötetet finom hálóként át- meg átszövő abszurdhoz is: valahányszor abszurd helyzetekkel találkozunk az olvasás során, nem érezzük magunkat Hašek, Mrożek vagy Örkény világában, de még a Grendel-i Abszurdisztánban is csak nagyon ritkán, inkább olyan érzésünk támad, mint amikor a kedvenc ételünket kicsit más fűszerezéssel tálalják elénk.

Száraz Pál novellái nem okoznak csalódást a történetek kedvelőinek. S nem tudom, léteznek-e olyanok az emberek világában, akik nem kedvelik a történeteket. Hiszen minden történet, minden mese – történetre, mesére föl tehát, Olvasó!

Száraz Pál: Egy ember új élete. Tipp-Kult Kft., Budapest, 2023, 228 oldal