A hajnali busszal tartott Salgótarján felé. Pásztó utolsó házait még éppen látta az ablakból, amikor hirtelen csikarni kezdett a hasa. Az inger olyan erővel tört rá, hogy alig bírt vele. Számolta a másodperceket és a megállókat. Mátraszőlős faluszéle, Tar–sámsonházai elágazás, Mátraverebély–szentkúti elágazás, Bátonyterenye–ózdi útelágazás, Bátonyterenye–Bányatelep, Vizslás, Salgótarján–szécsényi útelágazás (már nem lehet sok hátra!), Salgótarján-Zagyvapálfalva, baglyasaljai felüljáró, Eperjes-telep (Uram Isten!, mennyi van még?!), és végül, végül, földtörténeti korszakok elteltével: végállomás. Elsőként szállt le a járműről, s a közeli söröző felé ügetett. Rendelt egy kávét, a kínok kínját állta ki, amíg szöszmötölt a pultos. Amint tehette, rohant a mellékhelyiségbe.
Sziszüphosz sem örvendezhetett volna jobban, ha végre egyszer nem gurul vissza a kő a hegytetőről, mint ő örvendett a megkönnyebbülésnek. Úgy érezte, centikkel a padló fölött lépkedve hagyja el a mellékhelyiséget.
A városközpontba tartott egy örökség ügyében. Erdőrész és kiskert szállt rá elfeledett rokonáról, amelyekről (érdeklődés hiányában) lemondani készült. A közjegyzővel megbeszélt találkáig azonban még bő háromnegyedóra volt hátra.
Úgy döntött, kér még egy kávét, s ezúttal nem hagyja kihűlni. Leült az egyik asztalhoz, az ott heverő Nemzeti Sportot lapozgatta, kortyolgatott. Néhány perccel később három fiatalember érkezett, nagyhangúak, vidámak. Mivel máshol nem találtak helyet, az ő asztalához ültek. Derekasan inni kezdtek, s lassan kibontakozott beszélgetésükből, hogy pékek, akik most, a hajnali műszak végzetével kaptak fizetést, az egyikük várja a buszát, a másik kettő meg segít elütni ennek az egynek az üres óráit, s nem utolsósorban elverni a fizetés egy jelentékeny hányadát. A pékségről beszélgettek, egyikük elkérte a Nemzeti Sportot, hogy elolvassa benne a focieredményeket. Odaadta szívesen, közben reagált valamit egy kósza Fradi-kijelentésre, ily módon kapcsolódva be a társalgásba.
Az egyik péklegény felé fordult, s nagy komolyan közölte vele, hogy Ukrajnából, egészen pontosan Kárpátaljáról költözött át Magyarországra, egy apró mátrai faluban álló apró házat vásárolt meg, s most ott él az apró termetű nejével és az apró lányával. Ukrajnában jó ideje háború dúlt, ezért az örökös számára érdekessé és izgalmassá vált a bejelentés. A többi pék nem sok ügyet vetett rájuk, nyilván ismerték már a történetet. Hamarosan kiderült, hogy a kárpátaljai menekült megjárta a frontot. Az örökös furcsának találta, hogy szemmel látható örömmel mesél erről egy vadidegennek, s még a buta és naiv kérdésekre is válaszol. Nyolc hónapig szolgált egy harckocsizó egységnél, többször járt a tűzvonalban. Úgy tűnt, erre fölöttébb büszke. Szinte érezhetővé, kézzelfoghatóvá vált a harci tűz, a férfias elszántság, a keménység, a halált megvető bátorság – mindez ott lebegett nagyjából tizenöt-húsz centivel az asztal lapja fölött, s az örökös meredt szemmel figyelte. Az ex-katona részletesen beszámolt a robbanások erejéről, a tankok páncéljáról, az orosz és az ukrán háborús felek fortélyairól, a nőkről és a férfiakról, a városokról és a falvakról, a leomló falakról, kiomló belekről, összeroskadó hidakról, megroggyanó városokról. Kétségkívül élvezte, amiről mesél, s az örökös – miközben hallgatta – azon tűnődött, vajon honnan ez a tűz, honnan ez az elkötelezettség? Végül az emlékek lázában égő hadfi abbahagyta az elbeszélést. Mintha félbevágták volna, bevégezte a meséjét annál a mozzanatnál, hogy nyolc hónap elteltével hosszabb jutalomszabadságra mehetett haza. Ahhoz már semmiféle magyarázatot nem fűzött, hogy ennek ideje alatt pontosan miért is szökött át Magyarországra, ha már egyszer oly nagyon élvezte a frontszolgálatot. Homályos célzásokat tett csupán a családra, gyerekre…
Az örökös ekkor cihelődni kezdett, várta a közjegyző.
Az ex-katona erre váratlanul kijelentette, úgy érzi, ez az idegen vadbarom kóstolgatja őt, de ennek nem lesz jó vége. Szerinte az örökös lenézi mindhármukat, mert nem értelmiségiek. És tény, folytatta, hogy ők munkásemberek, ám ez nem zárja ki, hogy okosak és értelmesek legyenek, még ha erről a sok baromnak fogalma sincs, mert mind bunkó. És ezen a ponton, szavainak nyomatékot adva, az örökös fejére borította poharának vörösbortartalmát, miközben megjegyezte, lám, itt etették-itatták ezt a hülye diplomást (ez nem felelt meg a valóságnak), az viszont meg se hívta őket egy nyomorult körre sem (amely kijelentés teljes egészében igaz volt). Az örökös feje búbjáról csorgott lefelé a vörösbor, tudta, hogy a haja össze fog ragadni zsíros hatást keltő tincsekbe, és kocsmaszagot áraszt majd. Fölmerült benne, hogy őt most itt erősen el fogják verni, a térdei furcsán bizseregni kezdtek.
Aztán mégsem történt semmi. A háborús hősből betanított pékké vedlett férfiú haragjában két munkatársa nem osztozott, vagy mert szelídebb természetűek voltak, vagy mert az ital már túlságosan elbágyasztotta őket. Legalábbis az örökös így magyarázta a passzivitásukat. Szótlanul nézték, ahogy az idegen föláll, és kivonul a sörözőből.
A közjegyző, aki elmondása szerint pár hónapja örökölte meg az irodát az anyjától, undorodva nézte az ügyfelét, sietősen intézte a papírokat.
Az örökös, aki immár megszabadult az örökségtől, hazaindult. A buszon Vizslásnál ismét komoly hascsikarás lepte meg. Kivette a füléből a fülhallgatót (addig zenével vigasztalta magát), s nyomban meghallott egy ismerős hangot. Hátrafordult: mögötte a hadfi ült, s egy fiatal lánynak mesélte harctéri élményeit. Szinte ugyanazokkal a kifejezésekkel regélt a lánynak, amelyekkel korábban neki, míg Mátraszőlősön le nem szállt. Az örökös, aki már megszabadult az örökségtől, maga is azon tanakodott, leszálljon-e, mert attól tartott, Budapestig nem bírja visszatartani a szükségét. Végül nem szállt le, egészen Pásztóig húzta. Ott azonban le kellett ugrania.
Miután az országút melletti bozótost megjárta, visszasomfordált a buszmegállóba, várta a következő járatot. Egy ismerős arc támasztotta a padot.
– Nem maga ült velünk a kocsmában reggel? Odabenn, Tarjánban? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel a romos ábrázat.
Az örökös, aki már megszabadult az örökségtől, fölismerte az egyik péket. Bólintott.
– Én voltam az.
– Ne orroljon a Gyulára – villantotta rá sárga fogait a férfi.
– Nem vagyok haragtartó – motyogta az örökös, aki már megszabadult az örökségtől, s bele is pirult ebbe a három szóba, mert inkább azt kellett volna mondania, „gyáva vagyok”.
– A Gyula meg nem ukrán – világosította föl a péklegény.
– Nem is gondoltam soha az ellenkezőjét – tárta szét a kezét az örökös, aki már megszabadult az örökségtől.
– Itt született Szőlősön, csak mindig katona akart lenni, de nem alkalmas, mert iszik is meg hülye is. Volt valami balesete kisgyerekkorában, attól lett hülye. Na, jó, már az apja is hülye volt, örökölhette attól is… De attól még volt balesete is, persze… Az anyja meg prosti, amúgy.
– Akkor hazudott?
A pék a vállát vonogatta.
– Tudja fene – mondta. – Ő elhiszi, amit pofázik… Hülye, rá kell hagyni.
Az örökös, aki már megszabadult az örökségtől, rá is hagyta. A busz érkezéséig nem szóltak többet egymáshoz.
