Idén nem termett a szilvafa. Még szerencse, hogy sűrűn borítják a levelek, ad árnyékot, legalább nem lesz túl meleg a bor. Jó, hogy még a nyár elején összetákoltam ezt a padot és ezt a hevenyészett asztalkát, már nem lenne hozzá kedvem. A kilátás is jó innen fentről, a ház előtt a buszmegálló, ami a falu kellős közepe, így mindenki elhalad itt, akár a hegyről jön, akár a boltból. Ritka a busz, a rádióban még bírja az elem, hallgatom is unalmamban. Egy nő beszél valami okosságot, de nem érdekel, mit mond, mert szerintem őt is csak az érdekli, hogy valaki észrevegye, milyen értelmes, és aztán hátha többre is kíváncsiak lesznek. A rádió fejleszti a fantáziát, nem látod a nőt, csak elképzeled. Közben bicikliznek erre néhányan, van, aki fel is köszön ide, a dombra, de túl sok a csókolom, egyre kevesebb a szervusz. Ha öregszik is az ember, azért lehetnének kacérabbak a lányok.

Olyan unalmas az udvariasság: fogalma sincs, mi jár az ember fejében, mire vágyik, mire képes, csak azt tudja, hogy mi a helyes, de azt nem, hogy mi okozna örömöt. A bor nem ilyen, nem rohan ugyan ajtóstul a házba, de szépen lassan tudomására hozza az embernek, hogy ténylegesen mi kell neki. Mint ez a nő a rádióban, aki mintha arról beszélne, hogy imádja, amikor ennyire figyelnek rá, szinte meglesik a hallgatók, és ez jólesik neki, gyakran gondol is erre esténként. Persze nem mondott ilyet, de tudjuk, hogy a szavak, meg ami mögöttük van… Az istenit neki,nekem ne mondja egy ilyen szőke negyvenes a mikrofon végén, hogy szinte érzi, ahogy termőre fordul a szilva, és hallja, ahogy nőnek a növények! Értem én, hogy mire célozgat. Csak trillázik itt a kedvemért, meg leginkább a saját kedvéért. Ilyen lotyókkal van tele a rádió, kíváncsi vagyok, hogy a férfi riporter mit csinál vele műsoron kívül. Hagyjuk, produkálja csak magát a csaj. A busszal is jött pár ilyen ledérség, élvezik a nyarat, a szellőket, és a felhajtást, amit azok okoznak. Megértem őket, jó dolog szépnek és fiatalnak lenni: csupa keresés az élet, senkit nem izgat a megtalált élvezet megőrzése, csak menni, menni. Nekem sem késő. Amíg észrevesznek itt a fa alatt, addig nem.

A Feri bora meg egyre jobb. Ajánlom is neki, hogy jó legyen, vagy százszor mentem segíteni neki a szőlőbe, még a permetezés is rám maradt, de a metszést már nem vállaltam egyedül. Más se, mert a tavalyi bora olyan bűn rossz volt, meg sem bírtuk inni. A Zoli nagyobbik lánya viszont nem rossz. Ráadásul már húsz perccel az indulás előtt kijött a megállóba, pedig néhány háznyira lakik csak innen, ráért volna az utolsó percben jönni. Lehet, hogy miattam jött ki, a múltkor, amikor hazasürgette Zolit a kocsmából, nagyon szépen köszönt. Elég érett, lehet, hogy már nemcsak köszönni, de megköszönni is tud. Hahaha! Milyen kis érettek ma a lányok, nem úgy, mint ez a pár szem nyavalyás szilva, még megkínálni sem tudom, amíg várakozik, pedig volna mit adni neki. A franc se tudja, mióta ment külön az asszony, de ez a fa még csak csemete volt akkor. Akkoriban nem vettem észre, hogy milyen könnyűvérűek a bemondónők, mert ez a másik, amelyik óránként úgy tesz, mintha híreket olvasna, szintén jó kis firma. Mondjuk, fiatalabb, szebb is, mint az okoska, semmi kétség, a tévében is jól mutatna, de én ugyan be nem megyek senki kedvéért a szobába tévézni, amíg ilyen jó idő van itt, a fa alatt. Ezek meg csak gyűlnek a megállóban, mindjárt negyed, jön a busz. Mindegy, mondja a nő a magáét, hallom, amikor a nevemen szólít, úgy búg a hangja, mint a régi faros busz motorja. Itt is van már. Most aztán mindenki mehet, amerre lát. Tipegjenek csak, amíg itt borozgatok. Csak ne lenne tiszta görcs a kezem. Pihentetni kéne, az jót tenne. Ezt az egész mocskos életet pihentetni kéne, vagy elhúzni a függönyt, hogy ne is lássam, mert ha nem mész fel a színpadra, meg sem bukhatsz a darabbal. Mert a vége bukás, az tuti. Bukott itt már minden, a vagyon, az asszony, a meló. Rohadtul gyorsan pörögtek a dolgok, sitty-sutty, az 50-ből 2000 lett, és valaki mindig akart valamit: a földünket, a lelkünket, a borunkat… De én nem akartam semmit. Csak eltűnni maradtam még, száz éve próbálom kitalálni, hogyan is csináljam. De ez a bor, ez jó ötlet, érzem percről percre, hogy egyre jobb. A bemondónő is egyre kedvesebben csicsereg, akarhat valamit, én meg miért is ne álljak meg neki. Érted?! Megállni neki. Azt hiszem, most nincs itthon senki, semmi sem tarthat vissza. Feltekerem a hangerőt, mondja csak, mondja, még jó sokáig.

Bírja a karom. Még a gyerek sem láthat meg a konyhaablakból, de úgyis csak annyit értene az egészből, hogy idén nem termett a szilvafa, még szerencse, hogy leg-alább árnyékot ad. Elmesélni meg úgyse tudná senkinek.

/Fotó: Fortepan/Dolezsál László/