Mikor kezembe vettem a könyvet, azt hittem, visszacsöppentem Kazahsztánba, a Tamgali Természetvédelmi Központba, ahol három éve jártam. Ott ugyanis körülbelül háromezer darab (megszámolták!) és több ezer éves sziklarajz található belevésve, belekarcolva a kövekbe, mégpedig a szabad ég alatt egy olyan dimbes-dombos vidéken, mint amilyen nálunk sokfelé a Dunántúlon látható. Matza Teréz illusztrációi okozták ezt a sokkhatást, mert Murányi Sándor Olivér A medvék nem késnek című novelláskötetéhez olyan izgalmas illusztrációkat készített, melyek egyszerre modernek és ősvilágiak.
Medvék táncolnak itt óriás kosokkal, halak és farkasok keringenek a lóháton vadászó harcosok körül. Szinte halljuk a dobok hangját, önkéntelen mozdul a lábunk, bizsereg a vérünk. Medvetorra vagyunk hivatalosak, medveének zúg felettünk, Arany Atyácska ácsolja a létrát a Felső Világhoz.
Nyírhéj bocskoros férfiú, mondták egykor őseink, mert nem volt szabad kiejteni a nevét a totemállatnak, amelytől származunk. A medve valóban különleges állat: két lábra tud állni, és sok mindenre megtanítható. Fogságban akadnak egészen szelíd példányok is, a veresegyházi vadasparkból például egyszer az osztrák filmesek kértek kölcsön egyet, hogy áldokumentumfilmjükben bemutathassák, miképpen mozog az álmedve az álhavasokban. A magyar Brumi azonban nem akart előmászni a kis teherautóból. Megijesztette őt az idegen vidék, az égig érő hegyek. Végül kedvenc csemegéjével, egy egész sült csirkével sikerült kicsalogatni a dzsipből a négymázsás súlyú, ám tekintélyes külseje ellenére roppant érzékeny lelkű állatot. A maci gyorsan befalta a szárnyast, majd visszaügetett a teherautóra, biztonságos ketrecébe.
Menjünk haza, morogta. Hidegek a havasok! Ehhez hasonló anekdotikus történetek vannak Murányi könyvében is leírva, szám szerint hét, tehát bő óra alatt „kivégezhető”, s ámbár hamar túl vagyunk az olvasáson, mégis sokáig dolgoznak bennünk a medvék meséi. Nyilván, mert a szövegeket átvitt értelemben és kicsit valóságosan is a brummogók írták, nélkülük nem születhetett volna meg ez a könyv, melynek ez a nagy erénye és talán kicsit a hibája is. Az anekdota, a kedélyes történet hagyománya ugyan kézzelfogható a magyar irodalomban – erről beszélt az elmúlt őszön Balázs Imre János költő és szerkesztő a kolozsvári könyvbemutatón –, ám ha csupán anekdotákat olvasunk, akkor egy idő után csökken az érdeklődésünk, még akkor is, ha ilyen nagyszerű állatok és természetesen nagyszerű természetjáró emberek a történetek főszereplői. Mindenesetre a szerkesztés tökéletes, jól lettek összefogva az elbeszélések, mert sorrendben az első, a Hómedve című remek kis novella, főleg az egyik szereplő, a székely Medvés Jakab ízes fecsegése miatt, a második pedig mert a vadjuhvadászatról szól, az itthoni és többnyire síkvidéki ember számára szinte elképzelhetetlen helyen, a hófödte Tien-san-hegységben, remek megjelenítőerővel. Mi magunk szintén ott kúszunk a főszereplővel együtt a hóban, ott mormoljuk magunkban, hogy „Egy kő vagyok! Nem mozdulok!”, nehogy a vadjuh megneszeljen minket, elinaljon, mielőtt a végzetes lövés éri. Ennek a novellának a címéből (Argali) hittem először, hogy visszarepültem Kazahsztánba, a már említett Tamgaliba, mert a kirgizek a vadjuhot argalinak hívják, és a nevek hasonlósága, no meg, ahogy szintén írtam már, Matza Teréz remek és sziklarajzokra hajazó művei tévesztettek meg egy pillanatra.
A sorrendben utolsó írás, a Medveorr a fenyőtörzsből is remek, lelki szemeink előtt megjelenik az anyaállat sárkányorrhoz hasonló óriás medvenózija, majd a három játszadozó bocs képe. Érezzük a feszültséget, a látvány okozta gyönyört, és a félelmet is. Mi lesz, ha felfedez bennünket az anyamedve, mi lesz, ha meg akarja torolni a kéretlen leskelődést?
A borító és az illusztrációk is megkapóak Murányi Sándor Olivér és Matza Teréz könyvében
A Hajnal a vadonban viszont szép tájleírásokat és vérbeli székely humort tartalmaz. Ezzel együtt a könyv kívül-belül gyönyörű, az ember tulajdonképpen sajnálja, hogy csak háromszáz példányban készült.
Magyarországi olvasóként pedig örömmel csodálkozunk rá arra, hogy míg idehaza madárlesre járhatunk (lásd még: Tüskevár), addig Erdélyben medvelesre. Ami igazán hiányzik nekünk, az az, hogy nem hallunk, nem olvashatunk semmit azokról az együttélési nehézségekről, melyekről máshol már napi szinten, hiszen a Kárpátokban akkor sem férne el kényelmesen hatezer medve, ha nem vágták volna ki az erdők felét. De kivágták, lecsökkent az élettér. Az éhes mackók pedig bejárnak a falvakba, és mikor feleségemmel jó tíz esztendeje arrafelé jártunk, sokfelé hallottunk jajgatást, panaszkodást. Hogy elvitte az egy szem tehenet a medve, hogy alkonyatkor már be kell zárni mindent, hogy hajnalban ne menjünk fürdeni Bálványoson, mert az apró kénes fürdőben akkor gyógykezeli magát egy egész medvecsalád. A bocsok úsznak két hosszt, anyjuk addig belelapoz a helybéli újságba. Ezek is csak erről tudnak írni, brummog. Hogy sok a medve. Túlnépesedtünk. Bear lives matter!
Másfelől pedig folyamatosan arról olvasunk Murányi Sándor Olivér elbeszéléseiben, hogy hány meg hány gyönyörű medvés képet, filmet készítettek a medvelesekről barátaival együtt. Ehhez képest a könyvben egy fotót sem látunk, pedig a Facebook-oldalaik tele vannak hancúrozó és fotogén bocsokkal. Még szerencse, hogy Matza Teréz gyönyörű rajzai kárpótolnak bennünket.
Murányi Sándor Olivér – Matza Teréz: A medvék nem késnek, Új Forrás Kiadó – Alutus, 2021, 72 oldal
