A tárgyak még őrzik kezed nyomát

Önnön csontvázaik újra
a fák – a délutáni félhomály
mindent magába zár.
Tétova-tompán öregasszonyok
bizonytalan járásában keresem őt,
ki bennem még szól,
hangját hallom, arcát látom,
és illata ott van a
széken, a konyhában, ahol esténként
egyre inkább magába fordulva
üldögélt – és várt. Mert az ő
sorsa a várakozás.
A beteljesületlen várakozás.
Úgy ment el, hogy számára
a háború véget soha nem ér,
a szenvedés, a százezrek szenvedése
lüktetett koponyájában
– minden remény nélkül – .
Reményvesztetten ment el,
mert sorsa a vesztés.
– Kemény, hideg szelek fújnak,
a fák önnön csontvázaik újra,
a szürkület, az ereszkedő este
kigyúló csillagok fényét ígéri, –
a Fiastyúkét, amit kisfiúként
tőle tanultam egy tél eleji éjszakán,
beleborzadva a végtelenbe. –
Az égen most a Kaszás az úr, és
szolgája talán még most is,
csontos hátát a kéménynek támasztva,
a padláson ül.
Az égen, a csillagok között most
a Kaszás az úr.
Reményvesztett várakozásba merülten
ment el – akkor, amikor a fák
önnön csontvázuk virágszirommal
borítják.

Horgos, 1998. XI. 16.

 

Ötven éve megcsonkítva…

János, a keresztelő: fejetlen madárként
lebeg a város fölött –
a sűrű hóhullásban
szárnyával beborítja azt.
A vörös csillagos szajha Salomé
karját is törette.
De ne feledjétek: fej és kar nélkül is
hirdeti számotokra a végítéletet.

Anyánk arca összezúzva.
Tátongó mélység a
szemgödör helyén. Kút,
melybe belezuhanunk. Mélység,
ami elnyel bennünket. Árok,
ami magába fogad.
Mária-anyánk arca összezúzva.

Lefejezett Krisztus a keresztfán.
A próféta szava megcsalattatott:
csontját törték,
kezét csuklóból levágták,
Krisztus csonka teste a keresztfán.

Magyarkanizsa, 1995. III. 11.

 

És végül megnyugszom

Hirtelen szokott rám törni.
Általában elalvás előtt,
amikor számot adok az aznapról.

Rám tör teljes valójában,
hideg, dermesztő csöndjével –
és tudom: nincs menekvés.

A legkétségbeejtőbb, hogy nem tehetek
semmit ellene. Semmit, mert kiszolgáltatottak
vagyunk, mint a fű, a fa.

Ijesztő a fölfoghatatlansága, az ismeretlen,
az, ami azután a pillanat után
következik. A Semmi.

De mi a Semmi? Addig mindig lesz
Valami. Egy mozdulat, egy lélegzetvétel,
egy hang, egy illat. És azután?

A teljes csönd, a teljes sötét,
a földhideg, az űr.
De hát mindez: valami.

A Semmi: fölfoghatatlan, meghatározhatatlan,
megérthetetlen, kimondhatatlan és elképzelhetetlen.
A Semmi Minden. A Semmi:
Isten.