Kevés íróval bánt annyira méltatlanul a hivatalos kultúrpolitika és irodalomtörténet, mint Fekete Istvánnal. És kevés író kapott és kap folyamatosan akkora szeretetet és elismertséget az olvasóktól, mint ő. Különös ellentmondás, amelynek gyökere az író életében és munkásságában rejlik.

A XIX–XX. század fordulóján, 1900. január 25-én a Somogy megyei Göllén tanítói családba született Fekete István kaposvári érettségije után gazdász diplomáját Mosonmagyaróvárott szerezte. Szépen indult gazdatiszti és írói pályája a második világháború után megtört. A földművelésügyi minisztériumból, ahol elsősorban oktatófilmek készítésével foglalkozott, 1949-ben elbocsátották. Műveit 1946 tavaszán tiltólistára tették 1939-ben megjelent Zsellérek című könyve miatt, amelyben többek között a kommün és a bolsevizmus rémtetteit írta le. Kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, csupán a katolikus hetilap, az Új Ember és a szintén katolikus havi folyóirat, a Vigilia közölte rövid tárcáit és novelláit. Családját alkalmi munkákból tartotta el. A munkanélküliség három éve után egykori minisztériumi kollégái segítségével 1952 novemberében a kunszentmártoni Mezőgazdasági Szakiskola Halászmesterképző Tanfolyamában jutott előadó tanári álláshoz.

Nem rendelkezett tanári képesítéssel, mezőgazdasági akadémián szerzett diplomát,

okleveles gazda volt, aki nagyon jól ismerte a természetet, a növények és az állatok világát. A leendő halászmesterek számára órai előadásait Fekete István maga írta, ebből született pár év múlva az első magyar halászati tankönyv. A fekete-fehér rajzokkal gazdagon illusztrált tankönyve a halászat világát mutatja be, összekapcsolva a természet iránti szeretetét az emberek mindennapi életével és munkájával. Élénk leírásokat és személyes élményeket is megoszt, így az olvasó szinte maga is ott jár a vízparti környezetben.

Halászmesterképző, 1953 (az ülő sorban jobbról az ötödik Fekete István, mellette Sebők Jánosné, Bíró József (?), Smuta Kálmán oktatók, a legfelső sorban balra idősebb Molnár András, ölében ifjabb Molnár Andrással)
Fotó: A szerző archívumából

 

Gyakorlati szakemberek képzése volt a tanfolyam célja. Az ország minden részéből érkező, különböző életkorú, eltérő iskolai hátterű hallgatók, a halászati szövetkezetek dolgozói megismerhették a halak életét, a halászat hagyományos és modern módszereit, a vízgazdálkodás alapjait, valamint a természetes vizek ökológiáját és kezelését. Fekete Istvántól pedig a halbiológiai és halászati ismereteket sajátíthatták el.

A termékeny kunszentmártoni napokról így írt tanító barátjának, Dalányi Józsefnek: „Szóval, reggel megírtam egy novellát az Új Embernek, utána belevetettem magam a megírandó tankönyv szüzséjébe vagy tíz oldalon át, utána megírtam négy kis cikket a Halászat című lapnak, aki felszólított munkatársnak.” A tanfolyamot 1954 végén elsöpörte a takarékossági hullám. Két tanévet töltött el a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában. 1954-ben rokkantsági nyugdíjért folyamodott. Ettől kezdve minden erejét az írásra fordította.

Kunszentmártonban visszahúzódó életét élt.

Tanártársain kívül csupán néhány családdal tartott fenn laza kapcsolatot. Az iskola gondnoka, Molnár András és családja segítette a mindennapokban. Kátai Pál István orvos, Szabó Margit orvos, Jerney Irén Irma nővér, tanárnő, Kiss Péter prépost-plébános tartoztak ebbe a szűkebb körbe és talán néhány, 1951-ben Budapestről kitelepített család. Orvosától, Kátai Pál Istvántól tudta meg, milyen sokan tisztelik Kunszentmártonban – ekkor még nagyon sokan járatták az Új Embert és Vigiliát, így hát a nevét ismerték. A mélyen hívő katolikus Fekete István a lakásához közeli karmelita rendházba és a Nagytemplomba járt misére.

Minden szabadidejét a lakásához közeli Körös-parton töltötte. A horgászat megfigyelési és anyaggyűjtési alkalom volt számára. Horgásztársai is akadtak: az akkor még siheder ifjabb Molnár András és Kocsis István, akik gyakran elkísérték horgászóhelyére, a Körösre, a péterszögi szivattyúház közeli nyárfákhoz. Hű társa volt a horgászatban a fiatal családos Kiss Árpád, akit gyakran felkeresett a folyóra menet Bercsényi utcai házában.

Kunszentmártoni éveiben született Kele és Lutra című regénye, itt kezdte írni „kisbalatoni álmát”, talán legismertebb könyvét, amely csak később kapta a Tüskevár címet.

Kelét, a gólyát a Körös menti horgászat során figyelte meg.

A megsebesült madár nem tarthat a többiekkel Afrikába. Hogyan veszi gondjába az ember, hogyan szokik össze a háziállatokkal, hogyan vészeli át a telet, milyen ösztönöket ráz fel benne a tavasz és a nyár – ezt mondja el vonzón és költőien Fekete István, a természeti világ és falusi élet avatott ismerője.

Fekete István Emlékház, Kunszentmárton, Bercsényi utca 12.
Fotó: Barna Gábor

 

Részben ottani megfigyelései alapján írta meg a Lutrát, a vidra történetét is. A regény két szálon fut: Miklós, a vadász és Eszti kibontakozó szerelmét mutatja be, valamint Lutra, a vidra mindennapi életét. A szálak a könyv végén végül szépen összefutnak. A két fiatal a történet végén egybekel. „Az igazi szívet nem a házasság előtt, hanem a házasság alatt faragja ki az ember.” Kell-e ennél szebb megfogalmazás a házastársi hűségre? Fekete István élete is példa a házastársi hűségre: a természetben gyógyírt találva mindvégig kitartott nehezen elviselhető kedélybeteg felesége mellett.

Hu, Karak, Cin, Nyau, Vahúr, a Matyimadár és a többiek a szerző ismert szereplői. Bogáncs című regényének alaptörténete is Kunszentmártonhoz és a halászmesterképző iskolához kötődik. „Csutak vízen érkezett, bár ő nem nagyon tudott róla, s arról sem, hogy ő tulajdonképpen nem is Csutak, hanem »Bogáncs«, hiszen »Bogáncs« című, sok kiadást megért és filmben is megörökített kutyaregényem alapjait ő rakta le. (…) A Körös néha megáradt és egy ilyen áradás alkalmával érkezett Csutak, még egy kicsit élve. Tanítványaim partra segítették a kis kutyát, kirázták belőle a felesleges vizet, megszárogatták, és engedélyt kértek, hogy Csutakot adoptálhassák” – írta egyik levelében.

Kunszentmártonban Fekete István nem vadászhatott, a szocializmus szigorúan ellenőrzött világában egy B-listázott ember fegyvertartási engedélyt nem kapott.

„A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti (…).

Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete, (…) és ha nem szólhat a puska, akkor is!” – vallotta.

Kunszentmárton, a még gondozott Farkas-kanyar az 1950-es években
Fotó: A szerző archívumából

 

Jóllehet csak két tanévet élt Kunszentmártonban, 1989-ben az egykori mezőgazdasági iskola falán emléktáblát lepleztek le, majd utcát neveztek el róla. 2025 őszétől pedig Tüskevár – Természet és művészet – Fekete István-emlékhely címen készülő kiállítás őrzi kunszentmártoni működésének emlékét. Benne nem személyes relikviákat látunk majd, hanem kunszentmártoni tanári tevékenységének dokumentumait, a kiállítás galériarészében pedig Rádóczy Gyarmathy Gábor, Mártonfi Benke Márta és más festőművészek állat- és növényábrázolásait.

Fekete István regényeinek állatai és növényei szigorúan a természet törvényei szerint élnek és viselkednek. „A berekben nincs protekció, és a tél nem ismer pótvizsgát. Itt állandóan tudni kell az egész anyagot, mindennap felelni, súgni nem lehet, és egyetlen rossz felelet az élet bukását jelenti. Mindenki csak saját magát üti meg, ha elesik, és az elesés és a felkelés is senki másra nem tartozik ezen a világon.” A Teremtőtől az állatok mindegyike „parancsot kapott, hogy mit csináljon a földi világban. Ők csak ahhoz tartják magukat, és inkább visszatérnek abba a másik világba, semhogy megszegjék az örök parancsot, mely ellen nem lázadt fel soha egyetlen teremtett lény sem, csak a teremtés mind halványabban ragyogó koronája – az ember” – állapítja meg A feketevarjú című novellájában.

S bár a természet és az emberi világ szorosan összetartozik,

az ember szolgája a természetnek:

„A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek.” „Az idő múlhat, a szépség és a jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel” – olvashatjuk a Tüskevárban. A mai ember felgyorsult életéből és egyénekre bomlott világából „hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét – mert hiányzik az emberekből s a világból a béke”.

Fekete István emléktáblája, Kunszentmárton, 1980
Fotó: Kozma Károly

 

Még sok-sok megfontolandó tanulságot szűrhetünk le magunknak az 1970. június 23-án elhunyt Fekete István műveiből. Legszebbek és legjellemzőbbek talán Jókai Annának az író göllei újratemetésekor elmondott gondolatai:

„Fekete Istvánt jó olvasni. Megkönnyebbedik a lelkünk.

Optimizmusa nem giccses, rózsásra lakkozó hazugság-optimizmus: keletkezés és elmúlás harcában azonban mindig a keletkező, a mindig újra-keletkező, a mag önfeladása árán megvalósuló sarjadás a lefontosabb: az élet primátusa a halál felett. Melankólia és remény: együtt adják a varázst. (…) Tudta, amit a kor írói közül sokan elfelejtettek, hogy a művész elsősorban hírhozó, Isten követe – kapocs a szenvedő, sóvárgó, kereső emberiség és a létbe-emelő, rá várakozó istenség között. Fekete István minden sorát Isten lehelete konzerválja.”