A Szőke családban szépek voltak a nők. Sudárak, tejfehér bőrűek, kis jóakarattal szőkének mondhatók. Szerintem te is nagyon csinos vagy, mondta Hajni anyukája, ez a kis duciság igazán jól áll, nem kell úgy kétségbe esni. Hajni sokáig nem tudta, kétségbe kell-e esnie vagy sem. Aztán persze rájött.
A Szőke családban mindent illedelmesen becsomagoltak, nemcsak a karácsonyi ajándékokat, hanem a szavakat is. A kövérre azt mondták, teltkarcsú, a részegesre, hogy szenvedélybeteg, a büdösre, hogy kellemetlen, ha pedig valaki meghalt, lehalkították a hangjukat elfordították a fejüket, mintha az illető – uram atyám! – csak szellentett volna.
Mit jelent az, hogy úgy szeretlek, ahogy vagy?
Egy varangy vagyok, egy zombi, egy randa troll, mondogatta Hajni a tükörképének. No de azért az én Hajnikám is kitűnik valamiben, mesélgette a barátnőinek Hajni édesanyja. Ti nem is tudjátok, milyen büszkék rá az iskolai focicsapatban! Erre a kézfertőtlenítő szagú nénik mind elmosolyodtak. Hát, persze, a focicsapatban.
És a láthatatlan Hajnalka – szőke hajfürtjeit könnyedén babrálva – ott mosolygott a zavarában vörösre gyúlt Hajni mögött.
Mind a ketten tudták, az igazi lányok teniszezni és táncolni szoktak.
Milyen is az igazi család, milyen is az igazi élet?
Miután Hajni megkapta az edzői diplomáját, néhány évre szakított a szüleivel – vagyis kereste önmagát, ahogy a Szőke családban mondogatták (elfordítva a fejüket, mintha Hajni valami randa dologba keveredett volna). Azt Hajni senkinek nem árulta el, hogy húsz évesen még a nevétől, ettől az átkozott Hajnalkától is megpróbált szabadulni, de aztán nem adta be a kérvényt, mert nem akart a sorsa elől megfutamodni.
Ez a sors végül is nem tartogatott túlságosan éles kanyarokat.
Hajni húsz év múlva melegítőben, edzőcipőben ott ült a haldokló édesanyja ágyánál, és próbált a hogylétéről érdeklődni. Ez nem volt könnyű, a Szőke családban a rák szót sem volt szabad kimondani, immunhiányról beszélt mindenki.
Tudod, hogy nekem mindig te voltál az első, nyöszörgött az anyja a csövek között. Az első, a legelső, úgy ahogy vagy. De te ezt nem érezted át eléggé, Hajnika. Tehetek én arról, hogy olyan sértődős vagy?
És ahogy szokta, Hajni feje fölé meresztette a tekintetét.
Hajni nem is tudott mit felelni. Nyúltak a percek, a negyedórák, elmúlt este tíz óra is, jöttek-mentek az ápolónők, ebben a félhomályban lehetett volna délelőtt kilenc vagy hajnali három is. Itt mindig nagyüzem van, mondta a főnővér, de maga csak búcsúzkodjék, ameddig jólesik.
Hajni a saját vaskos ujjait nézegette a nagyüzemben, a sípoló, fújtató gépekkel teli homályos kórteremben. Vagy nem is a masinák sípolnak itt, hanem az emberek? Hol végződik a gép, és hol kezdődik az ember? Pedig most kéne elengedni az édesanyját, elismerni, hogy szerető anya volt, a lehető legelfogadóbb, és nagyon fog hiányozni.
Már ha nem épül fel pár nap alatt az immunhiányból.
Csak akarni kell, mondogatták még ma délelőtt is a rokonai.
Akarni, akarni, akarni… Hajni erőt vett magán. Nehézkesen felállt, hogy átölelje az édesanyját, és a fülébe súgja, igen, igen, te voltál a legjobb.
Ekkor vette észre, hogy egy, a nyöszörgő gépek mögül elősuhanó árnyék megelőzte. Karcsú volt, magas, libbenősen szőke, világos nadrágkosztümjét könnyű volt összetéveszteni az ápolónők viseletével.
Az igazi, gondolta Hajni megrökönyödve.
A látomány egy puszit lehelt a haldokló feje búbjára, aztán táncos léptekkel beleveszett a félhomályba.
