A nagy érzelmi faktorokkal rendelkező írásokat előszó nélkül közölni olyan, mintha a pincér jó étvágyat nem kínálva, az asztal széléről lökné oda az ünnepi levest, amely össze-visszafröcskölve landol a vendég mellkasa előtti tájékon.
Balogh Zoltán Attila írói portréját azért hálás dolog tálalni, mert – mondjuk ki – motivációs örömmesékből annyi jön szembe, hogy az ember hajlamos nagyot sóhajtva abbahagyni az olvasást, inkább keres valami könnyedebbet, mint– a héten már harmadszorra – „soha ne adja fel”. Nos, Zoltán sohasem motiválni akart, hanem harcolni, alkotni, tanítani és hallatni a hangját – így író és tanár lett, még ha az előbbit szerényen vissza is utasítja, de meg is indokolja, hogy miért.
Mielőtt írni kezdett, ígéretes dzsúdókarrier előtt állt, ám elmondása szerint hiányzott belőle az a gyilkos ösztön, amely a jó és a profi harcos közötti vonalat képezi. A művelt küzdősportolók között egyébként visszatérő séma ez, minél több könyvet fogyaszt valaki, sokszor annál nehezebben szívja mellre a tatamin történteket, a kivétel pedig mindig erősíti a szabályt. Balogh Zoltán kedvét azonban nem szegte a felismerés, jobbára szinte mindig helyén kezelte a dolgokat, az öltöző és a sportközösség hangulata viszont olyannyira beszippantotta, hogy mindenképpen a közegben szeretett volna maradni, így 1992-ig a Debreceni Sportiskola dzsúdóedzőjeként dolgozott. Ebben az évben történt vele az esemény, amely következtében olyan dolgokat tapasztalt, amelyeket semelyik embernek nem lenne szabad. Egy baleset következtében kerekesszékbe kényszerült, az orvosok pedig azt állították, hogy a szemén kívül mást nem lesz képes mozgatni. Ennek ellenére írni kezdett.
– A sportolói és sportszakmai múltja miatt sokan hallhattak önről. De Balogh Zoltánt, az írót csak most kezdik igazán megismerni az emberek. Számukra hogyan mutatkozna be?
– A titulust nagyon köszönöm, de nálam az író Hemingway, Balzac, Zola vagy akár Miller szintjén alkot. Én egy szerzőnek tartom magam, aki történeteket ír és élvezi őket, az oldalamon nem is mertem magam írónak titulálni, mint sokan mások teszik. Amikor a Presztízs Sportot szerkesztettem, igyekeztem olyan szerkesztői előszavakat írni, amelyekben karcolgattam a szépírást. Az áprilisban indított szerzői oldalamon rövid időn belül jelentős túlsúlyba kerültek azon követőim, akik nem ismernek, csak az írásaimat olvasva él(het) egy kép a szerzőről bennük. Nekik nem a vénkerti srác, Balogh Zoli vagyok, a debreceni dzsúdós, a későbbi edző, és nem is Balogh Zé, ahogy a békéscsabai négy, számomra felejthetetlen cselgáncsos év során hívtak barátaim. Van, aki kerekesszékes (sport)újságíróként, küzdősportszakíróként ismert meg az elmúlt húsz évben, míg mások az egykori Presztízs Sport magazin főszerkesztőjeként azonosítanak. A Nemzeti Tehetséggondozó sportújságíró-szakos hallgatóinak a sportszakmai ismeretekért felelős oktatója vagyok, aki azt kéri, hogy szép és igaz mondatokat írjanak, de jó néhány ismerősöm a Napos sétányon lakó szomszédként beszélget velem nap mint nap.
– Hogyan lesz egy kemény, küzdősportoló férfiból novellista?
– Amikor a baleset történt velem, 1992-ben, a Debreceni Sportiskola főállású dzsúdóedzője voltam. Ukrajnában, egy magaslati edzőtáborban balesetet szenvedtem, helikopterrel hoztak haza, négy-öt napig élet és halál között lebegtem. Miután azt mondták, hogy megmaradok, annyi intelme volt az orvosnak a feleségemhez, hogy jó lenne más férj után nézni, mert Balogh úrnak legfeljebb a szeme fog mozogni. Hosszú ideig nem is mozgott semmi más – ma már örömmel mondhatom, hogy mozognak a kezeim, részlegesen a lábaim is, ráadásul továbbra is küzdősportos közegben maradhattam. Azóta két ujjal megírtam több ezer cikket, publicisztikát, jegyzetet, és a mai napig is így írok. Debrecenben kezdtem küzdősportszakíróként, és igencsak otthonosan mozogtam a közegben, így később fővárosi lapok is megkerestek, majd a Presztízs média tulajdonosától is kaptam egy felkérést. Eleinte a férfimagazinba írtam, majd később kitaláltuk, hogy ha van potenciál, akkor miért ne próbálnánk meg sportvonalon is elindítani valamit, a többi meg már – ahogy mondani szokás – történelem, végül kilencvenhat lapszám után szűntünk meg. Aki emlékszik, az talán egyetért, hogy az ország egyik legszebb sportmagazinját hoztuk létre. És hogy szakmailag sem voltunk rosszak, azt Csisztu Zsuzsa 2018-as, Szabó Katalinról szóló cikke bizonyítja, amely a AIPS Sport Media Awards gáláján 119 ország 1273 pályázata közül az ötödik helyet érte el színes írás kategóriában, olyan lapok anyagait megelőzve, mint például az ESPN. Talán az sem számít dicsekvésnek, ha megemlítem, hogy ugyanebben az évben a MSÚSZ-től Gyulai István-díjban részesültem – erre a sportszakmai díjra nagyon büszke vagyok.
– Mi a különbség egy könyvmolyból meg egy sportolóból lett író anyagai között?
– Amellett, hogy akadtak vaskos balhék, hülyéskedések, a buszon mindig volt nálam legalább egy könyv. Úgy kezdtem, hogy olyan történeteket szeretnék írni, amelyekben a sport valamilyen formában benne van, mert azt a világot ismerem a leginkább. Nem írhatok festőkről, hiszen nem tudom, miért úgy keveri a színeket, miért nyúl bele kézzel – fogalmam sincs. Nem mérkőzésekről, edzésekről írok, hanem olyan sportolókról, akiket ugyanúgy belehelyezek életszituációkba. Az inspirációm mindenképpen innen ered, na meg kocsmákból – persze nem a lerészegedetten, ostobaságokat ordibáló emberektől, hanem nagy tudású, művelt alakoktól, akiknek egy délutáni fröccsözés a barátokkal jelentette a kikapcsolódást, a szociális életet.
– Hogyan jellemezné a stílusát?
– Az írásaim valahol a novella és az elbeszélés között mozognak, de a zömük önéletrajzi elemeket is tartalmaz. Nincs olyan írásom, amely valamiképpen ne kapcsolódna hozzám. Talán az is beszédes, hogy a Balogh Zoltán Attila szerzői oldalon csak azért használom a harmadik nevem, mert a Balogh Zoltán már foglalt volt. Elképzelni sem tudom, hogy valami kitalált, bugyuta angol álnéven írjak Miamiban játszódó történeteket Johnnal és Pamelával. Az én hőseim az Alföldön élnek, Debrecenben, a Dunakanyarhoz közel, Budapesten... Eszternek vagy teszem azt Zalánnak hívják őket. Én nem akarok ebből a körből kimenni, egyrészt nem is érezném magam hitelesnek, másrészt elég nevetségesnek tartom, amikor özvegy Varsányi Józsefné Judy Six néven ír, mert el szeretné különíteni a civil és az írói énjét, valamiféle álcát felölteni, miközben a könyvgálákon pózol a fényképezőgépeknek. Egyébként nem tudatosan csinálom, egyszerűen így természetes számomra, és azért ismételgetem magam, amikor azt mondom, hogy történeteket írok, mert mindig is szerettem tágítani a határokat – persze műfajilag novellaként lehetne meghatározni az írásaimat, de igyekszem mindig egy kicsit többet vinni a dologba. Egészen egyszerűen csak történeteket szeretnék mesélni. Már összegyűlt egy kötetnyi írásom, emellett van egy kisregénykezdeményem is, Hatszáz üveg címmel – de erről majd legközelebb!
– Amikor alkotásba kezd, önmagának, vagy az olvasónak ír?
– Van egy önkéntelen stílusom, amely egyrészt az olvasás, másrészt a húszéves újságírói pályafutásom során rakódott le, de nem gondolkodtam még el ezen. Nem igaz, hogy néha nem fordul meg a fejemben, hogy a vulgáris kifejezésekkel finomabban kéne bánnom, de másképp nem lenne hiteles, nem írhatom oda egy feszült helyzetben, hogy hát a cica rúgja meg! Annyi biztos, hogy miután kitettem egy történet végére a pontot, még rengeteget pepecselek vele, biztosan alakítok rajta. Elsősorban Erika, a feleségem az, aki elolvassa az írásaimat, és nagyon jó érzékkel tudja mondani, ha valahol szirupos, túlságosan rózsaszín vagy éppen ellenkezőleg, túl kemény. Visszagondolva: talán ő az, akinek a leginkább írok.
– Mi hajtotta a legnehezebb pillanatokban?
– Az igazi hős nem én vagyok, hanem a feleségem. Én olyan szerencsés vagyok, mint a helyzetemben lévő emberek talán egy ezreléke. Mindent ő fog össze, és mindenben, amit összehozok, ott van ő is. Nemcsak első számú olvasó, hanem mindennek a mozgatója. Amikor a baleset történt velem, egy kilencedik emeleti, kétszobás önkormányzati panelben laktunk. Később sem nyertünk a lottón, nem is örököltünk, de mégis itt vagyunk Szentendrén, az egyik legszuperebb környéken. Igaz, hogy sokszor cseréltünk lakást, rengetegszer költöztünk, de mindig léptünk egyet előre. Mindig mindent megoldottunk, és mégiscsak jobb így élni az életet, mint megkeseredve, kerekesszékben ülve, várva a pénzes postást, szidva a fennálló hatalmat, hogy nekem milyen rossz. Én ezt nem teszem, munkám van, a jövő sportújságíró nemzedékét tanítom, mentorálom és büszke vagyok rá. Ebben a szerepkörben lubickolok!
– Volt szerepe a vallásnak a legnehezebb időkben?
– Piszok messze áll tőlem az ateizmus. Amikor megtörtént velem ez a baleset, negyvenkét fokos lázzal feküdtem négy napig, azt mondták, hogy ember nincs, aki túléli – a fejemben közben becsavarozva a korona, hogy ne mozduljon el a kiakadt nyakcsigolyám... Ezalatt nagyon érdekes helyeken barangoltam mindvégig. Meghatározó élményem, és biztos vagyok abban, le is írtam, hogy ha az EKG-görbe kiegyenesedik, ott nincs vége a világnak. Szeretném, ha Isten átölelne, valahogy úgy, ahogyan Ady Endrét a versében. Még nem történt meg, sokat pörölök vele. Legyen meg az Úr akarata, de azt nem tudom elviselni, amikor egy ötéves gyerek meghal leukémiában. Engem ezek földhöz vágnak. Lehet, ahogy egyre idősödöm, egyre szentimentálisabbá is válok, de ilyenkor azért úgy elbeszélgetnék vele – keresem Őt, erősen keresem és félem is. Legyünk jók, segítsünk embereken, semmibe nem kerül!
Borítókép: Az immár Gyulai István-díjas Balogh Zoltán a MÚOSZ 2018-as gáláján / Forrás: MSÚSZ, Szücs Attila
