Nem is tudom, hogy miért jöttem fel ide, hiszen nincs már nekem Rózsám, igaz, engem sem hívnak Ibolyának, mint a mesében. A Rózsa és Ibolyában. De most itt ülök a Rózsa-kövön, a Badacsony lábánál, és nézem a Balatont, és a szerelmemre gondolok. Pontosabban a volt szerelmemre. Illetve ez sem pontos így, hiszen nem zártam le végleg, nem vágtam el minden szálat, nem szakítottam vele. Csupán nem akarom látni egy ideig. És a szálakat én tartom a kezemben, ahogy ez mindig is így volt, amióta világ a világ. A férfiak csak azt hiszik, hogy ők irányítanak, persze az okosabbja tudja, hogy ez nem így van. A mesében is a lány mondja, hogy mit kell tenni, ő varázsol, ő bűbájol. Persze vannak olyan férfiak is, akik képesek erre, de az enyém, az én Rózsám nem olyan. Bár a Skorpió jegyében született, és így sok mindenre képes. Most éppen megígér fűt-fát. Mert fél, hogy otthagyom. Hogy végleg elvágom azokat a bizonyos szálakat.
Hétköznap van, senki nincs az erdőben. Csupán odalent dolgoznak a szőlőben, odalentről szikrázik a fény, veri vissza az óriási tükör, a tó. Jó volt ide jönni, megnyugvást találni. Mert martuk már egymást nagyon. És nem tudom, hogy azért, mert én azt gondolom, hogy ő azt gondolja rólam, amit én feltételezek róla, vagy azért... bele kell ebbe őrülni. Minden rendben lenne vele, ha gyereket akarna ő is. Mert én már benne vagyok a korban, elmúltam harminckettő. Harminckét éves lettem én. A pasiknak mindegy. Ők nyolcvanévesen is tudnak gyereket csinálni. Már ha feláll nekik. Partner kérdése. Nekem viszont nem mindegy. De nehéz másikat találni, aki mindenben passzol és még gyereket is akar. Ezért nem tudom, hogy elvágjam-e az összes szálat, vagy sem. Mert olyan, aki mindenben tökéletes… talán nincs is.
És akkor tegnap a hajón megláttam azt a nőt, aki egy ezüst skorpiót hordott a nyakában. A nyaklánc is ezüst volt, a nő haja hófehér. És én pont az előző napon gondoltam arra, hogyha skorpiót látok valahol, akkor biztos, hogy örökre szakítok. Eltépem a szálakat. Jel volt ez, mint az a régi magyar film, amibe a neten ütköztem bele, keresgélés közben. A skorpió megeszi az ikreket reggelire, ez volt a címe. Hát engem nem, gondoltam, de nem is vagyok Ikrek. Vízöntő, és azzal nem lehet bármit megtenni. A Vízöntő jegyben születettekkel.
Azért nem vagyok vidám. Inkább visszahajózok a túlpartra, és várom a vonatot. S amíg várom, beugrom a kocsmába. Csupa férfi, csak a csapos nő. Nem lesz ebből baj, Ibolya, kérdezem magamtól a mesebeli néven, ami nem az én nevem ugyan, de oly jó elképzelni, hogy mindent megtehetek, amit csak akarok. Palotát varázsolhatok köddé, vagy fordítva. Homályt bocsátok a pasik elméjére.
Kérek egy sört, de mindjárt hárman is mellém telepednek. Szemlélnek, gusztálnak, mintha ló lennék. Egy állat, amit meg lehet venni. Hazavinni, levágni, megsütni. Ez a legkisebb pedig megette.
És mire észreveszem, már szövegelünk. Az egyik a háromból fiatalabb, és egész jóképű. Még udvarias is, mintha véletlenül esett volna be ide. Nem baj, így mielőtt bármi kellemetlen történhetett volna, lett egy lovagom. A rosszkedvem azonban nem hagy el. Hirtelen ötlettel arról kezdek mesélni, hogy a hekkek a Sióban ívnak, tudták-e ezt? Minden tavasszal leúsznak a Dunáig a csatornán, ott ívnak, aztán visszaúsznak. A jóképű mereven néz. Az idősebbek is a sörük felett. Azt gondoltam, nevetnek majd, de megdöbbenve látom, hogy elhiszik a mesét. Annál jobb, gondolom, és továbbszövöm a sztorit. Attól lesznek igazán izmosak a hekkek, ecsetelem, hogy visszaúsznak a Balatonba. Azok a legfinomabbak. Különösen azok, amelyek a zsilipet is szét tudják feszíteni a kopoltyújukkal Siófokon.
Ezt már nem hiszik el. Kapcsolnak, és kicsit lenézően mosolyognak.
– Mindig ilyen vicces vagy? – kérdezi a szépfiú.
– Csak ha Skorpió jegyűekkel találkozom – felelem. Nem blöffölök, felcsúszott a karján az ing, kivillant a skorpiós tetkója. Zavarodottan pislog. Mielőtt felelhetne, odaszól az egyik idősebb ürge, aki olyan rokonféle lehet:
– Volt egy régi film, kisasszony, az volt a címe, hogy a skorpió megeszi az ikreket, meg a széplányokat reggelire, de maga biztosan nem ismeri, akkoriban születhetett.
– Vízöntő vagyok – hörpintem ki a sörömet, és magasra tartott fejjel, határozott léptekkel kisétálok. Odakint ragyog a júniusi nap. A sör kezd a fejembe szállni. Talán a Balaton tényleg tele van hekkel. Talán mégsem szakítok. Talán mégiscsak akar gyereket a volt szerelmem. Bele lehet beszélni. Akár a hekkeket a Balatonba.
Borítókép: Fortepan/ Bauer Sándor
