Eszembe jutott az is, hogy például Czigány György talán előbb lett költő, mint zenész és televíziós, rádiós személyiség, mégis ez utóbbi él inkább a köztudatban… Hiába: a sokoldalú alkotók így járnak!

Pedig Bagi Ivánnak ez már a tizenegyedik kötete.

A prózai művek után harmadszor jelentkezett lírával. S a sokoldalúság az irodalmon belül is érvényes rá. A műfaji átcsapások persze észrevehetőek. Szabadverseket ír, epikus elemekben gazdagon. Nem kétséges ugyanakkor, hogy a megközelítése alapjaiban költőinek mondható. Kitárulkozó lélekkel, sorsának fölmutatásával. Nehéz gyerekkorral, folytonos útkereséssel, sikerekkel és kétségekkel. Létének és az egyetemességnek részleteit kutatja és osztja meg velünk. A hömpölygő szövegek egy-egy pontján miniatűr lírai remekléseket találunk. Ritmusa és ívelése van műveinek. Miközben az élet alapkérdéseivel szembesíti olvasóit. Élveboncolással, egy kis szerepjátékkal.

„…a maga nyers, kócos, fésületlen stílusával a felszabadult, önfeledt lírai örömfocit testesíti meg számára…” – olvassuk a hátlapon az ajánlásban. Találó szavak. Ami a felszabadultságot illeti, azért ennek megvannak az akadályai. Legfőképpen abban, hogy a Boldog, békeidők ciklusát a Háború gyilkos szorításában követi. S majd a harmadik már címében is költészet: A kegyelem tömör nyesedéke. Utána pedig üres oldal… Ötletes és további gondolkodásra serkentő megoldás.

Egyébként az első két ciklus címe is sajátos. Nem a boldogság, majd nem a háború uralja igazán a szövegeket, bár kétségtelenül hangot kapnak bennük. Vagy nyíltan, vagy burkoltan. Mint ahogy sokatmondó a kötet címét viselő vers is. „…a tárgyakból is lépten-nyomon visszaköszöntek a száműzött lelkek…” – olvassuk. Aztán a heidelbergi kátéból idézett mottó szellemiségének megfelelő végkifejlet: „…Isten, aki a halálban is mindenható maradt, // Sosem hagy magunkra bennünket.” Nem véletlen a kiemelt vers, nem véletlen az a részlet. Tükrözi Bagi gondolatvilágát, vonzódásait. A világ, a környezet apró elemeit használja föl, és így tudósít a nagy rádöbbenésekről. Akár egy lapostévé vagy éppen egy plüssmackó segítségével…
A szereplíra sajátosságait is megláthatjuk ebben a kötetben. Például a kötetnyitó Sundance kölyök Butch Cassidy nélkül soraiban. A hazugságok nélküli létezés nehézségeit érinti egy vadnyugati film ürügyén, már itt a szabadvers formájában, szárnyaló szöveggel, némi önmarcangolással. Ez utóbbi másutt is megjelenik, de azt is mondhatjuk, hogy gyakran tart önvizsgálatot, jelezvén, milyen fontos számára az önismeret, saját lehetőségeinek és korlátainak számbavételével. Így aztán szerves egésszé tágul ki a kötet, akár egy monodráma lehetőségeivel is számolhatunk. A világkép intellektuális, helyenként filozófiai tartalmakkal gazdagítva. Közben drámai kérdések sorát teszi föl, s ezzel feszültséget is teremt. Hasonló a hatása egy-egy kedvenc szónak, így többek között a nyesedéknek. A már említett cikluscímen kívül például ekképpen: „…A rám hulló valóság tömör nyesedéke…” (Szavak által testet öltve) A jelző itt is ugyanaz. Ha arra gondolunk, hogy a szó lenyesett ágbogot vagy éppen forgácsot is jelenthet, akkor nem éppen pozitív a szerepe, ám valaminek az eredményét is jelentheti. Rokon vele ugyanebben a műben a gondolatfoszlány. A világ részei ezek az elemek, jelezvén egyben a líraiság és az esszéisztikus jelleg egymás mellettiségét.

Az első ciklusban – már a címben is – ott rejlik némi irónia. Akad benne elég ború, „a fizikai hanyatlás sokasodó előjeleivel”. (Mikor Isten bronzszínű bárányfelhői megtorpantak) Itt jegyzem meg, hogy egy-egy verscím szinte egysoros versnek is megfelel. S ami a fizikai hanyatlást illeti: gyakran ír Bagi Iván a „telő évekről”, a múló időről, az öregedésről. Ha életkorára tekintünk, akkor ebben sem idegen tőle az (ön)irónia. Másfelől az Istennel való találkozás reménysége is fölsejlik, bár azt is sugallja, hogy ez a találkozás nem lesz éppen könnyű. Ami pedig a múlt feldolgozását illeti: a gyermekkor válságos pillanatai is megelevenednek műveiben, nem véletlen az sem, hogy Rilke világát átérzi és továbbviszi. Sodró szövegeiben aztán meg-megáll, és ilyen szép lezárásokat alkot: „…Utolér a közös magány. / Nem vagyunk egyedül. / Soha.” (Öcsém verseiről). Így születik meg a belső, lírai önéletrajz, a végtelen monológok segítségével.

Keményen néz szembe a múlttal, egyfajta szellemi leltárt készít. (József Attilától eltérően azonban itt még nem beszélhetünk kész leltárról…) Közben a pusztuló világ jelzéseit is megörökíti, de az öröklét reményét sem adja föl (Elhívás). Tudja, hogy a világ semmiből sem tanul, és azt is tudja, hogy az ember önereje véges és nem elegendő. S a költő egyben esendő ember is, őrzi a gyermeki lelket, és ráismer arra, hogy „valakiért mégis imádkozni” kell (Megfoghatatlanul). Ebből következik, hogy: „…A megváltás nyelvében bízom egyedül…” (Megjegyzés az előző vers margójára). Érett a létismerete, miközben kedveli a definíciókat. A művészetről vallja, hogy „a saját jog kiterjesztett szépsége” (A vak lovak végső identitása).

A háborúellenesnek is mondható második ciklus egy terjedelmes, nagy ívű és sodró erejű művel kezdődik. A Bomlásköltemény kétségtelenül kivételesen fontos vállalkozás. A „klasszikus” avantgárd jegyei teszik gazdaggá, szabad asszociációi erősek és hatásosak. Hirtelen aztán előbújik a kérdés: „…Meddig terjedhet a háborús konfliktus?...” Prózai kérdés, és a válasz sem éppen költői, inkább a helyzetet elemző. A békevágyat másutt is megfogalmazza, annak az értelmiséginek és költőnek a szemszögéből, akinek elfogadhatatlan az erőszak legborzalmasabb megjelenése. Az is természetes, hogy eközben folyton visszatér a halálmotívum, s ebben a személyes lét éppúgy érintett, mint a közösség, avagy az emberiség. A Nyomorunk erejéből kifinomult líraisága ezt az egyetemességet érinti: „Olyan lassan derengett a béke a távolban, / amilyen óvatosan idén a korai tavasz bontogatta apró rügyeit / tetszhalott, téli fákon…” A természeti környezet többletjelentése is megérinti az olvasót. Hogy aztán a Kitelve direkt sorait értelmezni tudja: „…A háború tönkrezúz. / A háború aljas és értelmetlen. / A háborút lehetetlen jóllakatni…”

S hol találhat az ember fogódzót az őrült világban? A már jelzett transzcendens szintben. Talán ez mozgatja a költőt akkor is, amikor megrázó mű szakad ki belőle Megválaszolhatatlanul címmel. A nem éppen eszményi anya-fiú viszonyról szólván, a megbékélés jegyében. A kulcssorok itt: „…Minden rosszat neked köszönhetek // De minden jót is: / aki vagyok…” Rendkívül tömör szöveg a hosszú vers testében. És érinti Bagi Iván, az ember védtelenségét, az élet elsőbbségét, a gyors öregedés tudomásulvételét, a hálaadás fontosságát, a lélek halhatatlanságát. Vagyis a legfontosabb dolgokat. Végkövetkeztetése: „…nem lehet eléggé rossz az ember, de elég jó igen.” (Az utolsó ciklus üres oldalai elé) 

Bagi Iván: A tárgyak talentuma, Magyar Napló, Budapest, 2023, 151 oldal