•Költőként és regényíróként ismertük meg. Mi az oka a műfajváltásnak?

Az elmúlt években annyiféle és olyan sok munkám lett, hogy ilyen életvitel mellett lehetetlen regényt írni. Verseket ugyan lehetne, de valahogy éreztem, hogy nincs olyan mondanivalóm, amit versben tudnék elmondani. A novellában lévő cselekvőerő már sokkal közelebb áll hozzám, ugyanis a történetekben szereplő nőalakok életében végbemenő változás olyan minőség, amely a saját életemben is mindennél jobban érdekel. Az ő történeteiktől nem tudom magam elválasztani, hatással vannak rám. Általuk a bennem lévő változás is aktivizálódik.

 

•Különböző női sorsokat mutat fel Az átlátszó nő című kötet. Hozzátehetjük: nem a boldogság uralkodik ebben a világban. Gondolom, a háttérben ott van irodalomterapeuta tevékenysége is…

A történetekben egyetlen irodalomterápiás esetet sem használtam fel. Egyrészt nem tartom etikusnak, hogy a hozzám bizalommal fordulók történeteit újrahasznosítsam, másrészt csak a saját életem és a hozzám közelállók történései azok, amelyek zsigerileg megérintenek. Őket és persze magamat is szerettem volna kivezetni ezekből a krízishelyzetekből vagy krónikus, akár több generáció óta fennálló működésmódból. Ehhez azonban saját önismereti utamban kellett megtalálnom azt a pontot, ahonnan az évek, évtizedek óta fennálló helyzetet más szemszögből lehet nézni, vagy egyáltalán: szembe lehet már vele nézni.

 

•Írásaiban az is gyakori, hogy hősei egy-egy fordulópont előtt állnak. Van tehát megoldás?

A megoldás szó nagyon sok mindent jelenthet. Az biztos, hogy nem tudnék remény nélkül írni és élni sem. Nagyon nehéz helyzetekkel találkozunk nap mint nap, de megadatott az a csodás képességünk, hogy dolgozzunk a szabadságunkon. Ahogy Viktor E. Frankl is mondja: „Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek vagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e.” A novellákban szereplő nők az életükben hol nagyobb, hol kevésbé látványos döntéseket hoznak. Van, aki kilép a házasságából, van, aki otthagyja a hazáját és Berlinben vállalkozásként kézzel készült ékszereket árul, van, aki írni kezd, van, aki az eutanáziát választja. Mindenki saját magához mérten lép, akkorát, amekkorát képes. Lehet, hogy valaki nem látja meg a csodát és a reményt egy ilyen döntésben, hiszen sokakban a boldogság valami teljesen életszerűtlen, hazug dolog. Szerintem pedig ez: próbálkozni, nem megállni.

 

•A házasság válságát is bemutatja. Hihetünk-e ezek után még a jó házasság valóságában?

Nagyon szeretnék hinni abban, hogy két ember képes lehet az együttélésre, de egy kezemen meg tudom számolni azokat a házasságokat, élettársi kapcsolatokat, amelyek nem a kezdeti lila köd örömében úsznak, hanem amelyben a párok hosszú évek óta jól vannak együtt. Nem egymás mellett, nem kényszerből, nem a gyerekekre vagy az anyagi ellehetetlenülésre hivatkozva, nem kölcsönös hazugságok kényelmében, hanem jól. Sok oka lehet ennek, és abban sem vagyok biztos, hogy ez az a kor, amikor minden kapcsolatnak élethosszig kéne tartania, de legalább amíg tart, addig legyen igaz. Abban sem vagyok biztos, hogy csak most volna válságban a házasság. Két-három generáció óta van akkora szabadságunk, hogy most már mindent egyetlen embertől várunk el, és viszont. Szerintem ez is egy tévút. Nem lehet, hogy mindent egy embertől kapjunk meg, ez az elvárás mindkét felet megnyomorítja. Azt viszont fontos tudnunk, hogy mi az, amit csakis a másikkal szeretnénk átélni. Ez is önismeret, azaz munka.

 

•A mélylélektani ábrázolás is sajátja e kötetnek. E tekintetben vannak-e olyan szerzők, akik hatottak Önre?

Biztos, hogy sokan hatottak rám. Nagyon szeretem Alice Munrót, Rumena Buzsarovszkát, Ulickaja és Lucia Berlin nagy kedvenceim, de azt hiszem, hogy a lélektani ábrázolást nem lehet könyvekből, más szerzőktől megtanulni, sokkal inkább az életből, a kapcsolatokból, saját magunk megfigyeléséből és megértéséből. Technikailag például a legtöbbet szerkesztőként a rossz szövegekből tanultam.

 

•Az értelmiségi lét buktatóit is érinti. Mi a felelőssége ennek a társadalmi rétegnek?

Nehéz kérdés már annak definiálása is, mi az, hogy értelmiségi. Az, aki egyetemet végzett? Az, akinek határozott, akár sokakat megérintő véleménye van? Az, akinek erkölcsi érzéke kőkemény alapokon nyugszik, és az igazságérzete nem hagyja, hogy bármi eltántorítsa a céljától? Az, aki sokakat érintő döntéseket hoz? Nem tudom. Nem tudom, hogy hol is van ez az értelmiségi réteg, és őszintén szólva nem is szeretném, nem is tudnám megmondani, hogy mi az ő felelősségük. Az egyén felelőssége már sokkal jobban izgat. Az, hogy karnyújtásnyi körben én mi mindenért vagyok felelős, mire vagyok hatással.

 

•Hogyan tovább az írói-költői pályán?

Nagyon szeretném, ha több időm lehetne írni, vagy ha csak kevesebb dologra kéne figyelnem, de sajnos hosszú évek óta nem nyerek semmilyen alkotói támogatást. A nyolcórás szerkesztői munka, az irodalomterápiás csoportok kitalálása, megszervezése, adminisztrálása rengeteg energiát elvisz. Egyelőre azonban azt érzem, hogy ez az, ami a legtöbb örömet adja, ennek látom a legtöbb értelmét és hasznát, szóval erről nem szeretnék lemondani. A szerkesztői lét kihívásairól már inkább, de nagyjából ez az egyetlen biztos pont az életemben. Mindenesetre van egy drámaötletem, amiből talán regény is készülhetne. Ha nagyon meg akar születni, akkor valahogy, valamikor úgyis meg fogom írni.