•Amikor családneve után kezdtem kutakodni, amely ugye, nem túlzottan gyakori, rábukkantam egy XIX. századi festő, Tibély Károly nevére. Meséljen az őseiről, esetleg arról, volt-e valaki, aki az irodalom felé irányította.

A Tibély vezetéknév nagyon ritka, és bár asztalfoglalásnál sokszor meglepő, milyen név kerül az asztalra, én félreérthetősége ellenére nagyon szeretem. Nem tudjuk pontosan, honnan ered, egyes családi legendák szerint a megtibolodott kifejezésből származik, ami a megbolondult régies alakja, és én úgy döntöttem, hogy ezt elhiszem. Tibély Károlyon kívül édesanyám ágán vannak még művészi vénájú emberek, de tudtommal nincs senki, aki kifejezetten írással foglalkozott volna.

Az irodalom szeretetét elsősorban szüleimtől tanultam,

akik amióta az eszemet tudom, rengeteget olvastak, sokszor egyedül, sokszor egymásnak. Édesapám azokból a könyvekből, amelyek igazán megtetszettek neki, vett még négy példányt, hogy minden gyereknek jusson egy. Könyvek között nőttem fel, és könyvek között szeretnék megöregedni is.

•Milyen viszonyban áll a villamosmérnöki és szoftvermérnöki munka a költészettel?

Talán a legkézenfekvőbb válasz az, hogy mindkettőhöz nagy kreativitás kell. Kicsit mélyebben nézve pedig az írás és a programozás is egyfajta kíváncsiságból ered.

Az ember talál egy problémát, ami megmozgatja, azt elkezdi elemezni, darabjaira szedni, belemenni a részletekbe, de nem elveszni bennük.

Sokszor, ha az ember hibát keres a kódjában, akkor nem az a nehéz kérdés, hogy az adott hibát hogyan kell megoldani, hanem hogy pontosan mi a probléma. Amint kiderül, hogy a kérdés igazából miről szól, a választ már könnyebb megtalálni. Valahogy az írás is ilyen keresés nekem, a jó kérdés keresése. Szó szerint értve pedig mind a kettő szövegalkotás, csak az egyiket gép, a másikat az olvasó fogja értelmezni.

A művészet azért ilyen gazdag, mert a világ is gazdag – állítja Tibély Orsolya, és ez a kötetében is tükröződik

 

•Első kötete, a Kötve hiszem kétségtelenül új hang a mai magyar lírában. Kiket tekinthetünk szellemi elődeinek vagy kortársainak?

Kiskoromtól kezdve nagyon szeretem a verseket, és mint sokunknak, nekem is meghatározók voltak a magyar írók. Gimnazista koromban mindenhová magammal hordtam egy Tóth Árpád-összes kötetet, versmondó versenyekre is mindig az ő költeményeit vittem. De sokan mások is hatottak rám: Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, József Attila… A kortárs költészetben nagyon vegyes az ízlésem, nem feltétlen egyes embereket követek, hanem irodalmi portálokat, folyóiratokat, antológiákat olvasok. A többi művészeti ágból is sokat merítek, filmekből, zenékből. Szerintem nincs kifejezett szellemi elődöm, igyekszem a verseket költői szemmel nézni, eltanulni belőlük valamit, de legfőképp igyekszem megmaradni olvasónak.

•Sokszínű a hangja, formailag és tartalmilag is. Honnan ez a gazdagság?

Világéletemben érdeklődő voltam, szerettem többféle dolgot kipróbálni, sok mindent megtapasztalni. Nehéz volt számomra a pályaválasztás, mert annyi téma érdekelt. Végül épp azért döntöttem a műszaki irány mellett, mert így szabadidőmet kihasználva megtarthattam a művészi oldalamat is, ami fordítva szerintem nehezebb lett volna. Általában

nem szeretem a humán–reál szétválasztást,

úgy vélem, ez a két dolog nincs annyira távol egymástól, hiszen minden összefügg mindennel, noha minden nagyon másmilyen. Szóval ezt a sokszínűséget igyekszem minél inkább megélni, és a verseimben megírni. A művészet épp azért ilyen gazdag, mert a világ is gazdag. Emellett szeretek apró dolgokból témákat meríteni, villamoson mások beszélgetéseit „kihallgatni”, kísérletezni a hangommal, keresni, kipróbálni különböző formákat, hogy minél szélesebb eszköztáram legyen. Nem akarok mindent szögnek nézni, csak mert épp kalapács van a kezemben.

•Az ajánló Géczi János írja: „Sokféle a megszólalása, százfajta alakban használja s alakítja a szabadságára büszke, neoavantgárd hagyományt…” Mit szól ehhez?

Amikor először olvastam a fülszöveget, nagyon izgatott lettem. Azután harmadik, negyedik, huszadik olvasásra is.

Megható és megtisztelő volt olvasni Géczi János szavait, kicsit az ő szemén át látni a kötetet.

Különösen példakép nekem ő abban a tekintetben is, hogy a világot holisztikusan szemléli, egyszerre költő, biológus, antropológus, képzőművész… A nyaram egyik meghatározó pillanata az volt, amikor találkozhattam vele, és a kezébe adhattam az elkészült kötetet. Utána volt szerencsém részt venni egy előadásán, amely emlékezetes és szemléletformáló volt. A fent idézett mondatban leginkább a szabadság gondolata fogott meg, nekem épp arról szól az írás, hogy mindent lehet, hogy mindent szabad. Ez olyan hagyomány, amelyet érdemes ápolni.

•Általában a hétköznapi elemeket, az élet apró dolgait emeli versbe. Így van ez a szerelmesnek nevezhető művekben is. Másrészt itt-ott akár ünnepélyesnek, másutt meg kissé naturalisztikusnak érzi az olvasó némely megszólalását. Mennyire tudatos mindez?

Bár alapvetően tudatos embernek gondolom magam, versíráskor ez mégis kevésbé jellemző rám. Ilyenkor a megszólalás módját erősen befolyásolja a pillanatnyi hangulatom, ami láthatóan eléggé változatos. Amikor írok, hagyom az ösztönös énemet érvényesülni, kiélvezem az alkotás szabadságát. Aztán

mikor elkészül egy vers, vagy legalábbis befejezem az írását, akkor újra elő tudom húzni a tudatos énemet,

kritikusan végigrágni a sorokat, és javítani rajtuk. Régebben nem szerettem az utómunkát, a javítási folyamatot, de a kötet készítése közben megszerettem ezt az arcát is az írásnak. Egészen másfajta részeket csiklandoz az agyamban a versek szerkesztése, mint a megírásuk. Szóval nem tudok igazán egyenes választ adni a kérdésre, kicsit tudatos, kicsit nem tudatos, a nem tudatossága kicsit tudatos, a tudatossága kicsit tudattalan, de legfőképp olyan nehezen megfogható és értelmezhető, mint ez a mondat.

•Egy életeden át veled – ez a címe a kötet utolsó versének. Mennyire fontos számára a hűség, persze tágabb értelemben is?

Szerintem a hűség alapvető érték, párkapcsolatban, barátságban, családban, hűnek maradni az értékrendemhez, a hitemhez, és persze a legelcsépeltebb, mert néha az elcsépelt dolgok az igazán pontosak: hűnek lenni önmagamhoz. Aztán persze sokszor nehéz megítélni, mikor vagyok olyan dolgokhoz hűséges, amelyekhez nem kellene, hogyan lehet felismerni, hogy mi az, ami megérdemli a hűségemet. És a hűség egyáltalán olyan dolog-e, amit ki kell érdemelni, vagy létezik feltétel nélküli hűség? Arról nem is beszélve, hogy ezek milyen gyorsan változó dolgok, a barátságok jönnek-mennek, az ember véleménye sokszor változik, az önismeret nem olyan dolog, ami egyszer s mindenkorra készen van. Közben a hűség mégis az állandóságról, a kitartásról, a hitelességről szól. Nehéz ezt a kettősséget jól kezelni. Ezek mind megkerülhetetlen kérdések, amelyekre természetesen nem tudom a pontos választ, még ha létezik is rájuk pontos válasz, de akkor sem biztos, hogy tudni akarnám. Sokkal izgalmasabb megtalálni rájuk a saját válaszomat.