•Ez a prózakötet elvezet bennünket a nyolcvanas évek romániai és moldvai valóságába. Arról is írsz, hogy a kislány története egy megtalált naplóra épül. Tudjuk persze, hogy a valóság és a fikció együtt van jelen benne. Mi mozgatott, amikor nekifogtál az írásnak?

A kötet anyaga valóban a valóságból nőtt ki, de aki azzal a szándékkal olvassa, hogy itt van a legújabb, egy nehéz sorsú ember, egy népcsoport kálváriájáról szóló könyv, annak azt ajánlom tisztelettel, hogy másik, az enyémnél komolyabb és magasztosabb könyvet keressen. Az én szándékaim más szinten mozognak. A könyv két sík – múlt és jelen – mozgatása/párbeszéde révén, cselekmények/események és reflexiók által próbál megfogalmazni valamit abból, amit az élet nyers megélésén szerzett tapasztalatnak nevezünk. Hogy például: az ember egyedül Istennek fontos. Vagy: az élet erősebb ott, ahol visszaszorítják, megsebzik. Ha a történetekből nem kiáltanak ki ezek az üzenetek, bűn volt megírni a könyvet, és kár elolvasni. Természetesen az olvasónak nem én mondom meg, mit halljon ki a könyvből. A lényeg az, hogy párbeszédbe, perlekedésbe fogjon a könyvvel, és nézzen szembe az életével, kapcsolataival, azzal, amit úgy hívunk, hogy létezés, hogy mi az, s vajon mi végre az egész.

Régen meg kellett volna írni ezt a könyvet. De meg kellett várnom azt, amíg Pilinszky szavainak felismerése, miszerint az életben nem megoldásra váró problémák, hanem irgalomért kiáltó tragédiák vannak, a lényemmé válik. Ki kellett gyógyulni abból a sémából, amelyben az emberi kapcsolatokat csak a bántó–bántott, bűnös–védtelen, kiszolgáltatott–erőszakos stb. felállásban tudjuk értelmezni, és meg kellett érteni azt, hogy mindnyájan bűnrészesek vagyunk és irgalomra szorulunk. Meg kellett érteni azt, hogy akit magunkban és a másikban elszenvedünk, az a Megosztó, a Gonosz, akit pedig egymásban szeretünk, az az Isten.

•A kislány története mozgalmas, van cselekménye. A közbeékelődő másik szint a felnőtt nő elmélyült, helyenként esszészerű szövege, ami egy másik emberhez szól. Istenélmény, istenkeresés. A végső nagy kérdések. Mi az alapvető különbség ebből a szempontól a két szint között, és a mű főhőse miként élte meg ezeket a változásokat?

Az előzőekben már érintettem a kérdést. Szeretném hinni, hogy a nyelvi, stilisztikai különbségeken kívül minden más azt tükrözi, hogy ez a könyv szerves egységet alkot, egész valami. Egy – mondjuk – tölgyfa, amelynek egyszerre látni a teljes gyökérzetét, törzsét és meztelen koronáját. Ha nem hangozna szentségtörő analógiának, a két szövegtípus kapcsán azt is mondhatom, hogy a (nyelvjárásban írt) történeti szöveg az „olvasmány”, a (köznyelven írt) reflexió a „prédikáció”. De minden egyvalamire fut ki. Annak illusztrálására, hogy a gyermeki hit visszanyeri létjogosultságát és érvényességét. A felnőtt elme kalandozásaiból kijózanodva rájön: merő hiba volt azt a filozófiai dogmát elfogadni, hogy az ember előtt két út áll:
a maradiság/konzervatív és a haladár/progresszív. A gyermeki tudatnak van igaza: a kettő között van egy harmadik, keskeny út, az örökkévalóság:
„A húsvét nem a temetőt toldotta meg egy arasszal. A kerítésen vágott egy kijáratot.” E harmadik nélkül az előző kettővel semmire nem megyünk. Ki kellett józanodni abból a hamis képzetből is, hogy a bűn az embert szembefordította Istennel. Nem. Isten egy oldalon áll az emberrel, és aki velük szemben áll, az a Gonosz. Ezeket a „fejlődésben” kibontakozó tapasztalatokat, utakat ebben a formában tudtam szavakkal elbeszélni.

•Milyen a hangulata a könyvnek? Különbözik valamiben a korábbiaktól?

Azt hiszem, a név feltüntetése nélkül is felismerhető a szerző. Ebben a tekintetben már nem rejtőzöm – (ön)azonos vagyok. Újból és újból elhangzik velem és a könyveimmel kapcsolatban az a megjegyzés, hogy: szép-szép, jó-jó, de olyan szomorú, egyoldalúan szomorú, és igazságtalan Istennel szemben, Akitől jóval többet kaptam, mint bárki más. Csakhogy belülről nem szomorú a világom. Éppen annyira derűs, mint szomorú. Mindent a maga helyén és idejében élek meg. Nem tartom intelligens dolognak, sem igazságosnak azt, hogy az emberi létmódot leszűkítjük erre a két végletes állapotra. Ez barbárság. A szomorúság és a derű között temérdek lelkiállapot létezik, amit megélünk. Ha nem heherészek mindenen, abból miért következne az, hogy szomorú vagyok? Ha szomorú vagyok, abból miért következik az, hogy hátat fordítottam az életnek? Lehet, hogy amikor szomorúnak látnak, éppen a lét titkait csodálom, és a szomorúságom tárgya, oka az, hogy a hálámat nem tudom kifejezni. Ez negatív vagy pozitív szomorúság? És miért szomorúság? A könyveim főszereplői nem a szomorúságot, a szenvedést, hanem az emberi megélést és reflexiót jelzik. Hogy miért főként a komolyságot érintő megéléseket? Ugyanazért, amiért az alma csak almát képes teremni.

•Jánosi Zoltán a tanulmányértékű utószóban pályád csúcspontjának tartja ezt a művedet. Mit szólsz ehhez?

A köszöneten kívül semmi mást nem mondhatok. Jánosi Zoltánnak lebilincselő kísérőtanulmányán kívül azt is megköszönöm, hogy a könyvet a szívével olvasta. Erre okvetlen szükség van. Mert olyan tartományba csábítom az olvasót, ahol az ész, a logika nem segíti, inkább akadályozza.

•Lesz-e ennek a kötetnek folytatása?

Nem vagyok tervezős alkat. Eddig minden munka megtalálta hozzám az utat. Bízom benne, hogy a következő is úton van. Az ajtóm is, a szívem is nyitva előtte.