•Kis szünet után jelent meg legújabb verseskötete – mondhatjuk, hogy egyfajta részösszegzésként?
Eufemizmus „kis szünetnek” aposztrofálni tíz évet. Az elmúlt időszakban vállalt hivatalaim sok időt elvettek az alkotástól, ezért is a hosszú szünet. Ugyanakkor meghökkentő élmény volt, amikor nekiültem összeállítani ennek a karcsú kötetnek az anyagát, hogy minden időbeli szakadozottság ellenére a versek mennyire egyfelé gravitálnak, szinte maguktól rendeződtek ciklusokká. Összegzés, persze, minden kötet valamiképpen az. Az ember újra és újra nekirugaszkodik, hogy áttekintse a megtett távot, csak egyre hosszabb utat kell hozzá számba vennie. Természetesen minden új könyv fontos az alkotója életében, de ez most számomra egyfajta költői visszatérés is egyben, amelynek PIM-beli bemutatóján jó érzés volt megélni, hogy költőként is még ennyien kíváncsiak rám.
•Korábban három cikluson keresztül volt a Magyar Írószövetség elnöke, majd a Petőfi Kulturális Ügynökségnél dolgozott, később egy évig helyettes államtitkárként a kormányzati munkában is részt vett. Mindezek miképpen hatottak költői-írói pályájára?
Előbbi válaszomból kitűnik, hogy mennyiségi szempontból mindenképpen rosszul. Bizonyára jóval több könyvet írok meg, ha csak magamra koncentrálok. De
kamaszkorom óta mindig közösségekért is dolgoztam,
s még ha így közel az ötvenhez, be kell látnom, hogy nincs sok köszönet benne, egyfajta alkotás az is. Egyébként meg írói tapasztalatszerzésnek sem utolsó, olyan élményekben volt részem, jóban, rosszban egyaránt, amilyenekben az alkotói elefántcsonttoronyban nem lehetett volna.
•Mit jelent a „hazaérés”, s ki az a „legkisebb királyfi”, aki a nyitóversben feltűnik?
Ki más lenne? Babitscsal vallom: „Csak én birok versemnek hőse lenni.” Gyerekkoromban sokáig én voltam a rokonság legkésőbb született fiúgyermeke, aki különböző családi tragédiák után fölkerekedett, hogy megtalálja hivatását és helyét a világban, megharcolja azokat a szükséges küzdelmeket, amelyek nélkül nem vagy csak jóval később képzelhető el az önmagunkra való újra rátalálás. Nem volt könnyű, mert mindvégig az önemésztő alkotói lét örvényei között kellett lavíroznom, miközben családot is alapítottam. A verset persze az a népmesei motívum is ihlette, hogy a legkisebb királyfiról általában addig vannak információink, amíg kiállja a próbákat, legyőzi a sárkányt, s elnyeri szíve választottjának kezét, akivel aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Még senki nem látott idősödő vagy megöregedett „legkisebb királyfit” – hát én megpróbáltam elképzelni.
Ahogy azt is, milyen lehet a hazatérő Odüsszeusz, akit történetesen már nem vár otthon senki, nem vágyik újabb kalandokba, nem szólítja újabb kötelesség vagy csatazaj, s már nem kerekedik fel újra, hogy meghódítsa a végtelent – a kertjében üldögél, elmélkedik, füvet nyír, virágokat öntöz. Vajon lefoszlik-e róla a mítosz, esetemben pedig a költészet? Szóval meglehetősen összetett élményt jelent számomra a hazaérés, amely természetesen nem a fizikai hazaérést, hanem a lelki békénkre való rátalálást jelenti.
Szentmártoni János új verseskötete egyfajta költői visszatérés is számára
•Ennek a kötetnek (is) uralkodó hangja az elégikusság. Ebben a tekintetben kik voltak a mesterei?
Itt most nagy névsorolvasásba kellene kezdenem, de a kérdésre inkább majd a kritikusok és az irodalomtörténészek válaszoljanak. Az elégikus hang pedig a korral is jár. Amikor már kevesebb van előttünk az útból, mint mögöttünk, óhatatlanul letisztul a versbeszéd, és több a múltba révedő költemény, mint amennyi a jövőbe tekint. Mindazonáltal ennek a kötetnek és személy szerint nekem is, egyik legfőbb célja és üzenete a jelen megélésének teljessége, amelyben sajnos még kezdő vagyok. Mert
közösségszervező emberként folyton a távolt fürkésztem,
hogy mit akarok elérni – alkotóként pedig a múltat, hogy megértsem cselekedeteim valódi okát, személyiségem összetevőit. Így viszont a kettő között szinte mindig kimaradt a jelen, aminek leginkább a magánéletem látta kárát.
•Maradandó alkalmi versei is vannak a kötetben. Néhány név: Arany János, Kovács István, Király László. Mennyire fontos Önnek a nemzedékhez tartozás?
Nem alkalmi versek ezek, olyat nem tudok írni. Ha életem során bármikor is felkértek hasonlóra, csak akkor vállaltam a feladatot, ha érzelmi és tartalmi kötődésem is volt a személyhez vagy a tárgyhoz. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyiknek még fontos és megtiszteltetés a mesterekkel való találkozás és párbeszéd. Ennek az attitűdnek a bizonyítékai ezek a versek is, élükön egykori mentorom, Oláh János alakját megidéző versfüzérrel. Ami meg az én generációmat illeti… Annak idején
több esszémben is – Zalán Tiborék „arctalan nemzedéke” nyomán – a mienkét „láthatatlan” nemzedéknek neveztem,
többek között azért, mert a rendszerváltást követő nyüzsgő lökdösődésben kezdte a pályáját, amelyben a legtöbben már inkább egyéni karrierjükre összpontosítottak, mintsem hogy bárminemű értékrendszer jegyében körvonalazódó nemzedéki fellépésen törték volna a fejüket. Természetesen bizonyos antológiákban vagy egyetemi folyóiratokban artikulálódó csoportos jelentkezések keresztmetszetében megragadható a kilencvenes években indult generáció, s néhány valódi csúcsteljesítmény vagy csalóka PR-attrakció holdudvarában rálátni egy nemzedék mozgolódására is – de összességében kevésbé intenzív jelenség, mint mondjuk a nyolcvanas évek rendszerváltó generációjáé.
Persze lehet, hogy még nincs akkora időbeli rálátásom. Meg az is igaz, hogy bár a Magyar Napló Kiadónál eltöltött tíz évem során teljes mértékben bekapcsolódhattam a kortárs magyar irodalom áramkörébe, az utána következő megbízatások – miközben mindvégig hivatásunk ügyeiért dolgoztam – bizonyos mértékig azonban ki is szippantottak nemzedékem napi életéből. És nem csupán azért, mert a pozíció akaratlanul is eltávolítja az embereket, hanem mert nem spóroltam ki magam az aprómunkából sem, amely nemegyszer bedarált. Mindenesetre egy ideje készülök egy esszé megírására, amely generációm néhány jeles képviselőjének közelmúltban megjelent verseskötetén keresztül igyekszik majd kimutatni rokon jegyeket, ha vannak olyanok.•
