A legkisebb királyfi
Amikor a legkisebb királyfi is hazatér, öregen,
és csak áll, álldogál egy szegetlen házban,
egy szeletlen kenyérben,
egy bontatlan isten italában,
térdig ér a szomj,
a válasz nélkül maradt kérdések alkonya,
amelynek nyugtató és bénító fénye
mindent elönt.
Ne kérd tőle, hogy megbocsásson,
csak szeresd, úgy, ahogy az ajtódon
benyit, berogy, betámolyog,
ahogy éjjelente felriaszt,
mert lázálmok gyötrik.
Nem tudja még, hogy becsaptad őt,
csak azon töpreng, az emészti,
miért nőttek újra és újra a sárkányfogak,
s miért vágta mellbe az üresség
minden egyes győzelem után.
Évek
Mint Villon megunt szajhái,
kizuhannak elém a tépett ruhájú évek.
Az idő utcáján faltól falig tántorogva,
kezükben szorongatják
kitört sarkú báli cipőjük.
Már hűvös szél söpör –
kiszívott mellükön
hiába is húznák összébb
százszor leszaggatott blúzukat –
bőrük alá kúszik a tél,
s szemük tócsafényéből
varjak iramodnak
múltam szakadéka felé.
Nem kapkodok utánuk,
visszarángatni őket
esélytelen és fölösleges.
Megvárom, míg kioldalgó alakjukat
elnyeli egy karambol.
Félrefordítom a fejem.
Pedig láttam már szörnyűbbet is.
Második szédület
(Az Amikor hazaér ciklusból)
Jó volna megkapaszkodni valami mában,
nem a tegnapok sarában ücsörögni,
mint egy játszótéren,
s nem folyton a jövőt igézni,
mintha ott lenne dolgom.
A múltat végleg átengedni a halottaimnak,
a jövőt pedig a gyermekeinknek,
hadd alakítsák kedvük szerint.
S ahol hirtelen nem találok semmit:
ott vagyok én;
amit nem fogok: az vagyok.
Ezt kell most kitöltenem,
bárhogy is szédülök, bárhogy is kapkodok.
Abból kell épülnöm, ami megmarad,
mikor kifut alólam a múlt,
s a jövő belőlem kipereg.
Abban kell elkezdeni bíznom,
akit eddig megvetettem,
s így nem is ismerek.
Illetve ismertem régen,
valahol a kamaszkor dzsungelében,
de aztán lefarolt egy éjjel,
s én gyűlölni kezdtem őt, amiért szabad
– s míg ő utcákon fütyörészett,
körém falak zárultak, többmázsás falak.
Most azt kell hát megragadnom,
ami nem voltam eddig,
s bár kezdetben nem látszom majd,
de idővel kitetszik,
hogy mit miért csinálok,
hallani, ha elmélkedem,
tapintani, ha fájok,
megérezni, mikor kitöltöm újra önmagam,
s közben mindig valami mába kapaszkodom:
fent ülök diófám árbóckosarában,
átjár a tekergő szél,
a hullámzó dombgerinc látványa –
s már nem zavar, hogy a jövőbe
kapzsi szemmel nem tekintek,
s az sem, ha a múltból ezt valaki látja.
Szüret
Oláh János emlékére
Akár egy Csontváry-képen,
a távoli tó részletén
vitorlások bukdácsolnak.
Napfény szikráztatja a hegytetőt,
ahol állunk, mint kovakőszikrák.
Miként az életünk is villanásnyi,
ám ekkor, a kimerevített pillanat
igézetében végtelennek éljük.
A hordók már bekészítve.
Könnyű szél ölel, s hullámzó szőlő.
Mielőtt mindenki sort választana,
még ácsorgunk kicsit a tájban,
sajttal s kenyérrel kezünkben,
poharunk aranyából visszatükröződve.
Nem eresztjük könnyen a percet,
mely megajándékoz
lényünk jobbik felével;
hogy most olyan tiszta és egyszerű;
még érinteni sem kell a dolgokat,
átáramlik rajtunk minden,
a fogható, s a foghatatlan.
Csönd van. Csak a természet neszez.
Kitapogatjuk zsebünkben
az életlen késeket,
mintha már készülődnénk.
S voltaképpen készen állunk.
Úgy érezzük, hogy bármire.
Kitöltöttük sorsunk medreit.
Már kidönthetők, lerombolhatók,
mert egészek vagyunk.
S még ha nyomunk se marad,
ezt a semmivel sem összemérhető létidőt
már el nem vehetik tőlünk.
Szinte beleoldódunk a pillanatba,
mely millió érzékeléssel halmoz el.
Talán ha távcsővel figyelnének,
mondjuk az egyik vitorlásról,
nem is látnának minket.
Csak egy napfényben fürdő hegytetőt,
üres présházzal, szélborzolta szőlősorokkal,
s hogy a bogrács alatt pattog a tűz.
Csak mi érezzük a jelenlétünk.
Úgy, ahogy még tán sohasem.
Egyek vagyunk azzal, ami körbevesz.
Még az unalmában kukkolóval is,
aki nem érti a szomszéd ház ablakában,
hogy mivégre ez a készülődés,
ha egyszer nem lát senkit.
Mosolygunk. Jó érzés láthatatlannak lenni.
Elidőzni ott, ahol elhajlik a történetünk,
kiakadnak a másodpercmutatók,
s a vitorlások a távoli tó részletén
festménnyé merevednek.
Csak a napfény melegét érezni,
a lélegzésünket hallgatjuk,
szemhéjunk szellő simogatja,
időnként a késeink rozsdamart pengéjén
áttapogató ujjunk ad ki némi neszt.
Talán ezért az egyetlen pillanatért
robogtunk el idáig.
Lehetetlen küldetés volt.
Egy villanás múlva learatjuk gyümölcseit.
S majd a mustba csordogálva,
egyszer felkínálnak minket is.
Istenek vagy költők fognak állni ugyanitt,
s a távoli tavat fürkésző szemük tükrén
vitorlások bukdácsolnak.
Most kezdődik minden.
Egyikünk felénekel.
S egyszeriben láthatóvá válunk.
Kifordulunk a pillanatból,
s a népdal lépcsősorán fölfelé elindulva,
hullani kezdenek vödreinkbe a fürtök.
