A boszorkány halála

Türelmetlenül vártam, hogy elkészüljön a főzet, miközben azt dúdoltam magamban, hogy az én szívem soha sincs bánat nélkül.

– Nelli!

A kiáltás hirtelen, kétségbeesetten hasított a láp csendjébe. Elhúztam a fejem a tűztől, és hátrapillantottam a vállam felett. Mari állt mögöttem, ökölbe szorított kézzel, a lány, akiért Jakab elhagyott.

– Nem nyitottál ajtót – mondta színtelenül.

– Nem hallottalak – feleltem, majd kezemet hideg vízbe mártva lehúztam az átforrósodott kis üstöt a tűzről – Mit akarsz?

Tekintetem végigsiklott rajta, és hirtelen mindennél jobban szerettem volna, ha Jakab egy jobb, szebb lányt választ helyettem. Mariban nem volt semmi, ami belőlem hiányzott volna, búzaszőke haja szemernyivel sem volt különb, mint az én parázsvörös tincseim, rókaszerű, keskeny szemében nem lakott olyan csillogás, amit ne lehetett volna megtalálni az én sötét bogárszememben. Hófehér bőrünk, szempillánk, ajkunk is szakasztott egyforma volt, én azonban törékenyebb és jóval fiatalabb voltam nála. S ugyan, hol fért volna ő olyan bölcsességhez, amit én már rég megtanultam fűtől, fától, pataktól, az erdő összes két- és négylábújától?! Talán éppen ez volt a baj. Mari gazdag, nagy hangú falusi lány volt, én meg egy méla kis kuruzsló, számkivetett, a lápi boszorkány lánya. Míg Jakab a szeretőm volt, úgy tűnt, tetszik neki a melankóliám, a szegénységem, és hogy úgy le tudom vetni az ártatlanságom, mint más emberek a kabátjukat. De tévedtem, és meg is fizettem az árát, azóta szerencsétlenség és boldogtalanság sújtott.

– Segítened kell – mondta Mari elkeseredetten, de keményen. – Meg kell gyógyítanod…

– Én már nem tudok gyógyítani, tudod jól – pillantásom mélyen Mari tekintetébe fúrtam. – Várd meg az anyámat, estére hazajön.

– Ez nem várhat! – sikoltott fel Mari. – Jakab…

– Mi történt vele? – kérdeztem, a hangom egy pillanatra megcsuklott.
– Megszúrták – suttogta Mari zihálva. Felpattantam, és egyenesen Mari elé álltam.
– Mikor?
– Most, nemrég. Azonnal szaladtam ide. Te tudsz segíteni – Mari szétnyitotta a kezét, tenyerén ott feküdt a nyakék, amibe Jakab az ezüst hajszálamat zárta. Mari mindig a nyakában hordta, hogy bírhassa az én ellopott szerencsém és erőm.
– Visszakapod – mondta halkan, barátságosan.
– Akkor talán segíthetek – biccentettem. – Még megvan az ereje.

Kezembe vettem az ékszert, éreztem, hogy lassan kezdi visszaadni az erőm, rögtön felcsatoltam a nyakamra, és leengedtem a medált a szívem fölé. Aztán megmerítettem egy üvegcsét a főzetben, és Marival sietve elindultunk a falu felé. Mari mutatta az utat a házához, a legnagyobb volt az egész faluban. Jakab a konyha padlóján feküdt, lehunyt szemmel, körülötte minden csurom vér volt. A hosszú pengéjű kés a mellkasából állt ki, nem messze a szívétől. Halottnak látszott, de éreztem, hogy még van benne élet, összeszorítottam az ajkam, hogy ne sírjam el magam. Marihoz fordultam, kértem tőle egy tűt, különös pillantást vetett rám, és én hirtelen megértettem.

– Te tetted, igaz? – néztem a szemébe erősen, tisztán. Mari nem felelt, lesütötte a szemét.

– Jakabnak kegyetlen szavai vannak – mondta aztán.

– Tudom – feleltem. – Sokkal régebbről ismerem őt, mint te.

Letérdeltem Jakab mellé, elnéztem arcán az eszméletlen agóniát, az üvegcséből a szemhéjaira, majd a szájába cseppentettem. A főzet erejétől egy pillanat alatt magához tért, mellkasa vad hullámzásba kezdett, szemében őrült rémület csillant. Tudtam, hogy kiáltani akar, de nem bír, a levegő a tüdejében rekedt, a fájdalom lassan megbénítja az elméjét. A tűt erősen az ujjbegyembe szúrtam, a hüvelykujjaméba, minden erőmmel azt kívántam, hogy gyógyuljon meg Jakab, tűnjön el a sebe, amint kihúzom belőle a kést. Lassan a markolatra csúsztattam a kezem, a seb azonban nem indult gyógyulásnak, továbbra is éreztem a penge alatt a gonosz pulzálást. Még mélyebbre nyomtam a tűt a másik hüvelykujjamba, pont az ujjbegyen kanyargó kacskaringós minta közepébe, és ezúttal már ki sem húztam, miközben könyörögve elmondtam magamban, hogy térjen vissza Jakab ereje, múljon el a fájdalma, hegedjen be a sebe nyomtalanul, legyen megint az az erős és egészséges fiatal férfi, aki azelőtt volt. Majd a többi ujjamon is sorra megpróbáltam, de valahányszor a késhez értem, éreztem, hogy nem jó, nem húzhatom ki, Jakab még nem kezdett gyógyulni. Tudtam, hogy már csak egy dolog maradt, amit megpróbálhatok, odafordultam Marihoz.

– Igazán akarod, hogy visszahozzam?

– Igazán – motyogta Mari remegő ajkakkal.

– Igazán megbántad, hogy ezt tetted?

Mari bólintott.

– Akkor gyere ide!

Mari letérdelt mellém a padlóra, én pedig Jakab homlokára tettem a kezem, és Marinak adtam a tűt.

– Szúrd meg az ujjad, és kívánd, hogy veszítsem el az életem.

Mari riadtan nézett rám, és megrázta a fejét.

– Kívánd! A saját életed nem adhatod oda, csak valaki másét. Kívánd, hogy veszítsem el én az életet, Jakab pedig kapja vissza.
Mari széles arcán könnyek gördültek le, és egyre csak a fejét rázta.

Csináld már! – kiáltottam. Mari akkor végre az ujjbegyébe mélyesztette a tűt, és motyogni kezdett, én pedig megmarkoltam a kést, és kirántottam Jakab mellkasából. A tátongó seb pillanatok alatt összeforrt, én pedig éreztem, hogy az ékszer a nyakamon szétporlad, semmivé lesz benne az ezüst hajszálam. Jakab, ismét ereje teljében felugrott, Marihoz lépett és átkarolta, mintha attól félne, hogy belévágom a véres pengéjű kést, amit még mindig a kezemben szorongattam. Éles fájdalom markolt a hasamba, éreztem, hogy vérezni kezdek, egy pillanatra azt hittem, tényleg végem van, aztán rájöttem. A saját életed nem adhatod oda, csak valaki másét…Az élet, ami az enyém lett volna, nem született még meg bennem, de már nem is fog soha. Ezt áldoztam hát fel, hogy megmenthessem Jakabot, aki mást választott helyettem, akkor is éppen őt szorongatta, azt a lányt, aki majdnem megölte. Elhajítottam a kést, lepillantottam a szoknyámra, amit már teljesen eláztatott a vér, nem Jakabé, az enyém. Még egyszer Marira és Jakabra pillantottam, Jakab úgy nézett rám, mint aki semmit sem ért, és talán valóban nem is értett semmit. Mari egy darabig mintha együttérzéssel méregetett volna, aztán a szemében hirtelen kihunyt a szánalom, láttam rajta, hogy már azt gondolja, csak azt kaptam, amit megérdemeltem. Lassan feltápászkodtam, jobb kezemmel a hajamba markoltam, hogy a vér még vörösebbre fesse, aztán csendben elindultam kifelé azon gondolkozva, hogy vajon hogyan mondom majd el az anyámnak, hogy én már soha nem fogom világra hozni a következő lápzugbeli boszorkányt, miközben tudtam, hogy anyám már rég kiolvasta ezt a csillagokból, a madarak röptéből, a lehullott hajszálaimból vagy a tenyeremből, és nem kell majd mondanom neki semmit sem.