A szentmise közben felállt két férfi, egy fiatalabb és egy idősebb. Nem a szokásos keresztelő volt, bár a szertartás ugyanarról szólt, mint amikor a nemrég született kisembert a szülők még ölben, pólyában viszik. A felnőttek megilletődötten ismételték a kijelölt részeket, az idősebb férfi vélhetően templomi esküvőt tervezett, de még ezt az első szentséget sem vette fel, ezért vágott bele. A fiatalabbat sokat fényképezték, talán kívülről került a családba, és idáig nem vallásosan nevelték. A hívek türelmesen várták végig a szokásostól eltérő keresztelőt, majd a megszokott mederben folytatódott tovább az istentisztelet.

Késett a plébános, akihez több falu is tartozott. A vasárnapi misére érkezők tudták ezt és nyugodtan várakoztak. Szerették a papjukat, aki ténylegesen hivatásának tekintette a lelkek gondozását, személyesen üdvözölte a falu híveit, akár mise közben is megszólította őket. Most többet késett a szokottnál, mert a másik faluban keresztelőt tartott, nem jöhetett előbb. Itt is tartottak egy keresztelőt, a kisgyerek először a nagyapja karjaiban várt, majd egyre nyűgösebb lett. Átvette az apja, végül az édesanyja, aki igazán értett a gyerek elcsitításához. Amikor sor került a keresztelőre a félórás várakozás után, már vidáman gügyögött, azokkal a hangokkal, amelyekkel csak a hangulatot tudja érzékeltetni a beszédet még nem ismerő emberke.

A keresztelőre eljött a rokonság, a tiszteletes az egy hónapos gyermeket keresztelte. Azért vártak több hetet, mert az újszülött gyengécske volt, és a téli hidegnek sem akarták kitenni februárban, így vártak márciusig. Szerencsére a kisfiú erősödött, és olyan melegbe pólyálták, amennyire csak tudták. Csak akkor nyöszörgött kicsit, amikor a keresztvíz rácsepegett az arcára, különben csendben volt az egész szertartás alatt. Bár az édesanyja így is féltette, jobban megnyugtatta volna, ha bömböl. Két idősebb testvére volt már, de utánuk kettő hiába született egészségesen, nem élte meg a harmadik évet. Lajoskának hívták őket. Ez a harmadik, februári születésű is Lajoska lett volna, de az egyik nagybácsi javaslatára a híres Benyovszky Móric után Móricnak keresztelték.

Két testvért egyszerre kereszteltek, a nagyobbikat csak most, a kicsivel együtt tudták. A keresztelőt a nagyszülők rendezték el az ismerős pappal, akihez rendszeresen jártak misére. Nem a szentmise keretein belül, hanem külön időpontban, és csak a keresztszülők voltak jelen. Utána nyugodt lelkiismerettel, csendes örömmel nyugtázták, hogy a gyerekeket már nem érheti baj, a nagyapa kedves mondása szerint: Szűz Mária kötényébe esnek, amikor kisebb baleset éri őket, elesnek vagy lepottyannak egy helyről, ahogyan az eleven gyerekekkel gyakorta előfordul.