Voyage
A partot elereszti hajónk,
a kikötő kék lángot lehel,
mennyi kín s mennyi vágy hamvad el,
s a csillagverte ég szavára
fehéren izzó mészkő felel.
Nyílt vizen leszünk nemsokára,
távol az ég és távol a föld,
nem éreztünk még ilyen gyönyört
s nem voltunk ennél szomorúbbak –
élni kell, s a végtelen gyötör.
Vitorlánkat szél nem öleli,
a kormánykerék magában áll,
roskad a fej súlyától a váll,
s megremegnek vézna lábaink:
nincs több élet – s nincs másik halál.
Rimbaud
„Gyorsan, várnak ránk!”* – a halál szoritása alatt így
mondott még bucsuszót, mielőtt indult az utolsó
útra, mit ember mind, aki megszületett anyaölből,
kényszerüen végigjár – kék szeme zárlat az égen.
S messze a múltban s távol előre a nyár tüze villan:
hosszu gyaloglás, át a mezőn, át árnyakon, és még
át a szerelmek végső, légből vett szakadékán.
⁎Rimbaud utolsó szavai a halottas ágyán. In Isabelle Rimbaud: Reliques, Mercure de France, Paris, 1921
Az úton levők dala
A világ számára végül elveszünk,
alámerül minden szavunk, örömnek
és rettegésnek vége szakad, fakul
a szeretett nő arcéle, amíg azután
semmi nem marad, csak az út szegélyén
a fák felfutó alakja, és színes
fénykörei a Délen álló napnak:
isten örök álma esik szét egy darabra.
