Miután János és Eszter berendezkedtek a még otthon lefoglalt apartman felső szobájában, az illem kedvéért egy rövid látogatásra felkeresték a ház alsó részében az érkezésükkor már futólag megismert középkorú hölgyet. A szállásadó asszony fekete, sziromvirágos köntösben nyitott ajtót, és az angol nyelvet törve kellemes tartózkodást kívánt vendégeinek. Megkérdezte, elégedettek-e a szobájukkal, kérésükre elmondta a fontosabb tudnivalókat, s biztosította őket arról, hogy korábbi lakói is jól érezték magukat otthonában. Ha bármire szükségük lenne… Kedves volt, és valóban szíves. Külön jólesett, amikor két finoman metszett poharat varázsolt elő a szekrényéből, s egy grappára emlékeztető fehér itallal kínálta meg őket. A fogadtatásnak ezzel a jóleső, a kortynyi szesszel megerősített melengető érzésével vágtak neki felfedezőútjuknak új környezetükben.
Mint kiderült, az óváros egyáltalán nem volt nagy. Talán két tucat utcából állt. Jó bő óra alatt körbe lehetett járni. Egyetlen tér köré épült, melynek közepén, korántsem hivalkodón, a középkori házakkal egy magasságban arányos, megejtően egyszerű kőtemplom állt. Augusztus közepe volt, épphogy kiértek a térre, amikor kinyílt a templom ajtaja, és zsibongó, fekete ruhás lányok raja lepte el a teret. Furcsa alakzatban boldog, önfeledt táncot lejtettek a tér kövezetén. Mozgásuk könnyed, hajlékony volt, csupa báj és kecsesség, sárga fityulájuk lobogott a fejükön az éles fényben. Mintha egy filmforgatás jelenetébe csöppentek volna: üde táncuk az azúrkék égre kifutó szűk utcácskák előterében megkapó és szürreális volt. – Vajon mit ünnepelnek?
– Mint a mesében – kommentálta lelkesülten Eszter a látottakat, és előkapta mobiltelefonját, hogy megörökítse a jelenetet. Épp időben, mert amilyen hirtelen elárasztották a teret a fiatalok egyszerre ünnepélyes, a sárga fejfedővel mégis játékosnak tetsző öltözetükben, olyan gyorsan szét is oszlottak. A tér sarkaiban szülők, barátok, barátnők álltak, odasiettek, miután elbúcsúztak egymástól.
– Mária mennybevételének napja – fejtegette egy szótár segítségével másnap háziasszonyuk –, az ő tiszteletére rendezik meg minden évben az ünnepet. A templomot is Mária mennybevételéről nevezték el.
– El sem tudom képzelni az életemet olyan helyen, ahol ne lenne egy öreg templom.
Eszter történelemtanár volt, ösztönösen vonzódott a múlt emlékeihez. János, aki más területről érkezett, informatikusként dolgozott, tudta, hogy Eszter komolyan gondolja, amit mond.
A Mária-templom homlokzatát csipkeszerű motívumok díszítették. Eszter és János sétáikon az óváros nem egy kirakatában megcsodálhatták ennek a fáradságos munkának pókháló finomságú remekeit. A sziget a középkorban Velence főhatósága alá tartozott, a Velencei Köztársaság főhadiszállásául szolgáló egykori palota a templom szomszédságában ugyan elmaradt a lagúnák városának pazar házaitól, de szép vonalú tömbjével mindenképp az óváros becses épületét alkotta.
Jánosék egy hétre tervezték útjukat, s már megérkezésük napján felfedezték a főtértől nem messze megbújó aprócska, teraszos éttermet. Két pálma fogta közre a terasz mindkét oldalát, fahordóban állt mind a kettő, mélyzöld levelük élénk színt lopott a ház hófehér falára. A pincér kedves, könnyed mozgású, mosolygós férfi volt, rögtön megkedvelték. Nikónak hívták. Tintahalat ajánlott kagylómártással, fűszeres dalmát bort ittak hozzá, enyhe bódulattal keltek fel az asztaltól.
A sziget elnyúló öblében, nem is olyan messze az óvárostól húzódott a strand. Kavicsos partja volt, de beljebb, az olajosan simuló, kék vízben már finom homokba merült a lábuk. A nap reggel óta ontotta melegét, mégsem volt elviselhetetlen a hőség. Többnyire a korai órákban és késő délután fürödtek a partnak azon a szakaszán, mely keskeny nyelvben nyúlt be az öböl vizébe. Az út Eszter ötlete volt, de János most sem hagyta ki ezerszer elkoptatott, viccesnek szánt megjegyzését: – No, hova hoztalak?
A fürdőzők zömét helybeliek tették ki, hangos, vidám emberek. Mihelyt megszabadultak ruháiktól, már szaladtak be a vízbe. Rövid lubickolás után lábaltak kifelé, megszárítkoztak, és mentek is tovább. Szuszogva, nyugágyakkal felszerelve egy kövér házaspár telepedett melléjük. – Ők pedig a nyaralók – kommentálta János nem titkolt gúnnyal megérkezésüket.
– Ne légy rosszmájú – nevetett napszemüvege mögül Eszter –, te is az vagy.
Esténként turisták tömege lepte el az óváros utcáit, az üzletek nyitva tartottak, a kapualjakban juh- és kecskesajtárusok kínálták portékájukat, a házak elé kitett asztalokon palackozott borok sorakoztak. Hullámzó, eleven élettel telt meg a város.
Nyaralásuk negyedik napján autóba ültek, és a nem is oly távoli, a térség talán leghányatottabb múltú városába tettek látogatást. Készültek erre az útra, előző este Eszter elolvasta a fontosabb tudnivalókat. Zára a templomok városa volt, székesegyházainak kövei tapinthatóan őrizték a történelmet, az egykor nagyhatalmú dalmát település kivételes örökségét. A Szent Donát-templom égnek nyúló falai fehéren izzottak a napfényben, kör alakú apszisa valószínűtlenül magas volt, óriás oszlopai között elveszettnek érezték magukat. – Az ember kicsinysége és az Isten nagysága, nem ez mozgathatta a templom tervezőjét?
– Lehet, de tervében ott szerepelhetett az is, hogy ebben a bárkában jó helyre kerül a belépő.
A város kikötőjének mellvédjéről széles panoráma nyílt a fodrozódó azúrkék vízre, fehér vitorlások tömege ringatózott a felszínén.
Késő délután indultak hazafelé. Már alkonyodott, amikor a főútról a kis forgalmú útra letérve egy busz hirtelen fékezése csaknem balesetüket okozta. János hosszasan dudált, a kisbusz hátulja karhossznyi távolságban állt meg előttük. Annyit látott, hogy a busz vezetője otthagyja a járművet, és sietős léptekkel az árok széléhez tart. Erre János is kikapcsolta a biztonsági övét, és a történtek hatása alatt dúltan, kiszállt ő is a kocsiból, és követte a sofőrt az árokszélre. A fűben egy vérző kutya vonaglott. A kisbusz lökhárítója alá sodródhatott, a vezető nyilván megpróbálta elkerülni a sérülést, azért fékezett olyan irdatlanul. Az állat derekát érte az ütközés, teste torzan kificamodott, jóformán kétrét hajolt. – Kóbor kutya lehetett – magyarázta a sofőr, valami ilyesmit mondhatott, mert kezével a tájra mutatott, ahol sehol nem látszott település. Eszter is kiszállt, de megborzadt a látványtól, sietett vissza a kocsihoz.
– Ez nem hiányzott egyikünknek se – szólt már az autóban ülve. A nyomasztó élmény megülte őket. A félórás autóutat némán tették meg a szállásukig, még Nikónál tett látogatásukról is lemondtak, az otthon talált maradék konzerv volt a vacsora.
Utolsó előtti napjukat töltötték a szigeten. Ezen a reggelen korán keltek, s megfogadták, hogy hátralévő tartózkodásuk minden óráját, percét kihasználják. Hatalmasat fürödtek az öbölben, a közeli kisboltban bevásároltak, megreggeliztek, aztán irány az óváros. Most egészen más oldalról, északi irányból, az egyetlen megmaradt őrtorony felől közelítették meg a városkát. Egy olyan utcában jártak, melyre odáig kevésbé terelődött a figyelmük. Napégette házaik magasak voltak, két-három emeletesek, legtöbbjük ablakán félig leeresztett zöldeskék redőny. Az utca néptelen volt, dél környékén járt az idő. Egyetlen, alacsony emberke járta a járdát, s ahogy a közelébe értek, képet kaptak foglalatosságáról is. A kis ember egy kétkerekű alkalmatosságot tolt maga előtt, időnként leállította, majd a derékszögű fémlapátra söpört szemetet a taligába szórta. A különösebb erőfeszítést nem igénylő munkát valószínűleg városa megbízásából végezte, láthatóan nem a legnagyobb lelkesedéssel és eredménnyel, amiről Jánosék is meggyőződtek, amikor a nyomába szegődtek.
Az utca végében, már csaknem a sarokháznál, zörgő szemeteskocsijával a kis ember megállt egy ablak előtt. Az ablakon keresztül, mely egészen lent, a járda szintjén nyílt az utcára, énekhang szűrődött ki. Ahogy közelebb értek a házhoz, úgy erősödött a hang is. Taverna volt félig a föld alatt, bikavér-sűrűségű borokat mértek vastag falú üvegpoharakba, s az összeverődött alkalmi kórus jókedve ezekben a percekben ért a tetőpontjára. A kis ember állt az ablak előtt, szemeteslapátját a kordé oldalához döntötte, és hallgatózott. Akkor már Eszter és János is a közelébe ért, ők is megálltak, és a kiszűrődő énekszóra figyeltek, mely most már az utca elejét betöltve áradt ki a taverna ablakán. Különös melódia volt. A dallamot magas és mély hangok kísérték, felette is, alatta is újabb szólamok csendültek. – Szerelmi témájú ének lehet – mondta János, Eszter vállára téve a kezét.
Valaki fent, egészen magasan énekelt, hangja áthevült volt és lágy, elhalkult, majd felforrósodott, kristálytisztán simult a többiekébe. Vannak dallamok, melyeket azonnal megkedvel az ember. Ez éppen ilyen volt. Életszeretet hullámzott benne. Olyan szenvedéllyel csapott ki a falakon keresztül, hogy a levegő remegni látszott az ablak előtt. Édes hangzásukkal a szólamok egymásba fonódtak, egyik dallam emelte a másikat, szélesedve, hömpölyögve áradt kifelé. Az ének átjárta az ereket, aki hallgatta, szívesen táncra perdült volna a szilajabb ütemeknél. – Istenem, de szép!
Ekkor a kis ember közelebb lépett a taverna ablakához, és beszállt az éneklésbe. Bátortalanul, halkan indult az éneke, és mintha hamis is lett volna első megszólalása. Nem is énekhang volt, inkább valami dudorászás, ahogy a ritmust próbálta követni. De a reszkető hang fokozatosan erősödött, egyre inkább eltűnt belőle a bizonytalanság, az ismétlődő soroknál már telten zengett az ablak előtt. Háta kiegyenesedett, ahogy tüdejét teleszívta, karját szélesen kitárta, fejét felcsapta és körbehordozta, mintha népes közönség előtt, egy operaház színpadán szerepelne. Diadalittasan tekintett Jánosék irányába. Amikor észrevette őket, felemelt tenyerét feléjük lendítette. János visszaintett. Ki tudja, meddig tartott az énekszó. Időtlen pillanat volt, melyről már akkor tudták, hogy nagy ajándék, velük marad sokáig. Néha úgy tűnt, hogy abbamarad az ének, a szólamok elhalványodtak, elhalkultak, de a lágy hang egy idő után, ahol változott az ütem, ismét felizzott. Magasból a mélybe szállt, aztán megint felcsapott, hullámzott, mint egy madár röpte. A fülbemászó dallam újra és újra szárnyra kapott. Eszter elsírta magát.
A dal egy utolsó, hosszan kitartott hanggal mégiscsak véget ért, halk duruzsolás, morajlás, poharak csengése váltotta fel az éneket. Az alacsony emberke egy darabig mozdulatlanul állt, kitartóan nézett az ablak mélyedésébe, várt valamit, de hogy nem történt semmi, szemeteslapátját a kordéba emelte, és zörgő alkalmatosságát továbbtolta a következő házsorig. – Igazán kár, hogy nem jártunk itt korábban – mondta János hazafelé menet –, szívesen hallgattam volna őket máskor is.
Tündöklő napsütésben indultak el kora reggel. Az öböl ezüstösen csillogott az erős fényben, egyetlen vitorlás szelte át a vizet a híd irányába. A kocsi ablakából nézték a távolodó szigetet, melynek elmosódó körvonalait egy idő után teljesen eltüntették a sziklás hegy vonulatai.
Borítókép: előtérben a Szent Miklós-erődítmény, háttérben a középkori zára
