De mitől tündéri ez a realitás? Hiszen érezzük, ha meghatározni sokáig nem is tudjuk, hogy a jelző is telitalálat. Jelzi, hogy a sokszor nyomasztó valóság nem szükségszerűen záródik önmagába, létezik néminemű könnyedség, távlatosság, ami, ha nem kerekedik is okvetlenül a helyzet nehézkedése fölé, mégis kitér a kísértő reménytelenség elől, sokismeretlenessé teszi a kínálkozó világegyenletet. Igaz ez bizonyos formában még a Georgi, a borbély vagy a Filipovics és a gigász novellákkal jellemezhető, baljóslatúan groteszk írások csoportjára is. Ezekben a valóságot – a leginkább lélektanilag fölfejthető – irrealitás, képtelenség fordítja ki önmagából. A nyomasztó még nyomasztóbbá válik, a távlat az adott világ kísérteties fölnagyításaként álcázódik le. Bár a túlzás gyakran komikumba csap át, nem ez a tipikus tündéri. Többnyire a derű felé nyílik a Gelléri-novella vaskossága, nem véletlenül érezte maga Gelléri A szállítóknál című elbeszélést pályafordulatnak, a saját hangra találás pillanatának. Valóban, a hasonló, derűt és szomorúságot arányosan elegyítő művekre gondolunk elsősorban, ha tündéri realizmust mondunk. Talán nem ezek vannak többségben az életművön belül – nem is nagyon lehet utánaszámolni, hiszen mi lenne a derű és a tragikusság mértéke –, mégis hajlamosak vagyunk A szállítóknál jellegű írásokat megtenni az életmű viszonyítási pontjának, vagyis azokat, ahol az életöröm teljessége legalább ideiglenesen, de akár tartósan is valóságosnak bizonyul.

A különféle hangnemek, szempontok keveredése révén éri el Gelléri, hogy a pontos ábrázolás mögött felnyílnak a tündéri távlatok. És szinte mindig kiderül, az öröm távlata nem az Óperenciás-tengeren túlra mutat. Az embernek valójában kevés dolog kéne a boldogsághoz. Társ, otthon, munka, és mindezt értékelni tudó alázat. Más kérdés, hogy néha még munkahely is mintha csak az Óperenciás-tengeren túl mutatkoznék.

A hangnemek, értékszemléletek, életlehetőségek metszéspontjába állított jelenségek állandó feszültséget teremtenek az írásokban, siker és sikertelenség vibráló izgalmát fonva a bemutatott sorsok köré. Fenntartva a műalkotássá lényegüléshez nélkülözhetetlen belső intenzitást. Ebben a tekintetben nincs különbség a derű lehetőségei felé tapogatózó „tündéri” és a baljóslatúan groteszk elbeszélések között. Az utóbbiak is metszésponton mutatva teszik többértelművé a világot, csak itt köznapi valóságlátás és irreálisba hajló rémlátás vetül egymásra.

Persze lehet, hogy a művészetnek eleve létfeltétele a különböző szférák összekapcsolódása. Talán bizonyos korokban egyértelműbb volt és esetleg eszmeiség és konkrétum viszonyára korlátozódott, máskor – például a modernitás idején, jelenleg – zavarba ejtőbb? Egykor határozott eszmekör uralta a mű világát, ma versengő látomások villóznak? Vannak ilyen jelek, de nyilván ellenpéldák is számosan. Mindenesetre legalábbis jó száz éve egyre terjed a jelenségek átfedéseit boncolgató eszmélkedés. Nyilván az alkotói gyakorlattal összhangban. Elég, ha a Gellérire nagy hatást kifejtő Krúdy hasonlatokat, képeket görgető stílusára vagy Füst Milán stilizációira, példázatszerűségére gondolunk. (Vas István hívja fel a figyelmet 1936-os kritikájában az említett két szerző és Gelléri rokonságára.) De gondolkodóként – és minden bizonnyal szépíróként is! – megidézhetjük Gelléri nemzedéktársát, a látszólag, de valószínűleg csak látszólag teljesen másképpen világteremtő Illyés Gyulát: „Átlapozzuk sok helyen Zolát is. Egysíkúnak találjuk már őt is. Már-már laposnak. Miért mélyedek bele viszont Proustba? Mert ő nem egysíkú. Keresztmetszeteket ad. Fölbontja az időt is.” Későbbi példa: Grendel Lajos szintén ezt a jelenséget írja le Mészöly Miklós munkásságának szentelt elemzésében, Mészöly újításaként bemutatva. (Láttuk azonban, hogy újításról alighanem csak a megvalósítás árnyalatait illetően lehet már szó.)

A síkváltás, a keresztmetszetként való megjelenítés gyakran párosul motívumhálók kialakításával. Ezek ugyanis sugallatos erővel, didaktikus fellengzés nélkül segítenek az egymáson áthaladó létszférák kirajzolásában, értelmezésében. Már Kosztolányi egykori, oly meghatározóvá lett kritikája kitér a művek elemeinek vagy akár egészének szimbolikusságára: „A mai novella nem külső fordulatokkal hat. Lelkivé mélyül, az élet jelképévé válik. Vannak itt más, finoman bujkáló jelképek is.” Amellett, hogy a jelentésessé táguló mozzanatok a rejtvényfejtés izgalmát is társíthatják az olvasáshoz, gyakran mintegy szimbolikus erőteret vetítenek az előtérben játszódó események mögé.

A Gelléri-szakirodalomban a motívumháló fölfejtésén kifejlődő alaposabb elemzésre két példát találtam. Lengyel Balázs a Hűvösvölgyi nászutasokban mutatja ki, mint válik a gazdag környék mesei tájjá a szereplők szemében. Mudriczki Judit pedig A történet újraalkotása című tanulmányában amellett érvel, hogy a Facipő eseményeit az őselemek hangsúlyos jelenléte alakítja.

A Ház a telepen Gelléri legszebb novellái közé tartozik. Egyben kiválóan példázza boldogság és boldogtalanság, siker és kudarc – az író világában oly gyakori – hullámmozgását, ezúttal szomorkás, sőt tragikusnak ható befejezéssel. A hajléktalan talál egy üres telket, tele hulladéktéglával. Kis menedéket épít belőlük, ágy és kályha is kerül, fazekak a szemétről, végül még élettársra is szert tesz, és épp, mikor rendeződni, sőt – egy megfogant gyermekkel – gyarapodni kezdene az életük, megjelenik a telek tulajdonosa, és elkergeti őket. Örülünk, mert látjuk, még a társadalom alján is lehetséges a boldogság. És megrendítő látni, hogy az ilyen kis igényű boldogság is milyen törékeny.

Még mélyebbre áshatunk, ha felfigyelünk a műbe rejtett motívumhálóra. És nem is elsősorban a nyílttá tett, a művet lezáró bibliai párhuzam az igazán termékeny. Persze az emberiség egészét, egyben a transzcendenciát felidéző utalás eszmélkedést serkentően, a hangulatiságot elmélyítve nyitja meg a mű világát: „Úgy fordulnak vissza a grund végéről, mint Ádám és Éva a Paradicsom kapujából.” Részben kapcsolódik a lezárás a mű néhány korábbi mozzanatához, amelyek az utolsó mondat fényében a teremtést közvetlenül követő időre, a dolgok kezdetére, az ember megjelenésére való utalásként értelmezhetőek: „Ott állt egy ember az üres telken, és építkezett.”; „Első este!” Elvégre tényleg újrakezdődik egy élet, új világ kezdődik. Ha ilyen összefüggésekbe ereszkedünk, akkor viszont kell lennie bűnbeesésnek. De csak találgathatunk. Az apró lopások? A nő „megismerése”? Az emberi gyarlóságból eredő örök kiszolgáltatottság? Kell-e egyáltalán bűn a bukáshoz?

Kevésbé feltűnő, de elég általános fogásra játszik rá a sötétség és az élénk, illetve a derűs színek hangulatfestő váltakozása. Kezdetben a homály a jellemző, többnyire a hideggel párosulva: „Az ég borult volt. Alig mozgó szél járt az utcákon; lent csak csípett a hidege, de odafent a hegyekben már jeges lehetett az érintése.”; „Nagy fekete, üres telektömb ásított itten utcákon át.” Aztán beáll a fordulat: „A nagy szürkeség alatt fekvő, hatalmas telep lassan felderült.”; „Mindenfelé piros kis arccal féltéglák hevertek.”; „Tarkabarka falat emelt magának”; „S maga a tűz olyan, mint a fiatal lány arca. Folyton színt vált, fátyolozza magát a kékkel, aztán zöld és sárga csokor csillan a hajában és dudál.”; „Szép fehér és üvegszínű vízzel.” Mikor elhagyja a hősöket a szerencse, egyrészt tovább követhető a fenti szimbolika logikája. Újra elkomorulnak a színek: „Úgy alkonyodás felé.”; „Nem néz föl, de mintha mégis látná az ég hamuszínű arcát.” Másrészt összezavarja az oly szépen feltárt rendet, hogy a boldogságukat tönkretevő tulajdonoshoz a piros szín kapcsolódik: „Úgy alkonyodás felé piros arcú, ötvenöt év körüli úr jön”; „Elvörösödve nézi a kályhacsőből szelíden lengő füstöt.” Ne legyen túl szájbarágós? Legyen élettelien többértelmű, akár véletlenszerű?

A bizonytalan transzcendencia és a köznapi hangulatok mellett van azonban egy másik motívumsorral kiemelt területe az elbeszélő figyelmének. Az emberi öntudat, önazonosság, az emberi állapot mibenlétének kérdése. Az erre épülő motívumháló a legrejtettebb, egyben a legeredetibb és legkövetkezetesebb.
„A nevére még emlékezett” – pendíti meg az emlékezet és az azonosság problémáját rögtön az első mondat. Még inkább a felejtését, hiszen aki jobbára már csak a nevére emlékszik a múltjából, az elveszítette a múltját. Vele a személyiség folytonosságát, lényegét. Végső soron: embervoltát veszítette el, legalábbis emberi öntudata igen kicsire zsugorodott. Ezt jelzi a főszereplő, Pettersen István állatokhoz idomulásának hangsúlyozása: „De most (…) másminő nevet adott ő magának: – Kutya. Volt is benne valami kóbor eb, amint szedte a lábát”; „Tavasszal és nyáron kecskék legeltek a hegyoldalakban: mekegve közeledett feléjük, hason csúszva, és megfejte őket.” Mit mond el a motívumok nyelvén a szerző? Egyszerűen fogalmazva (de mennyivel közhelyesebben!) azt, hogy a nyomor, a hajléktalanság, a magány összetöri az ember öntudatát, és könnyen az állati vegetáció szintjére süllyedhet. Pettersenben azonban marad annyi tartalék, hogy alkalomadtán fölismerje a lehetőséget, és szorgalmával, hozzáértésével, ötletességgel, esetleg kisebb tolvajlással visszakapaszkodjon egy igen szerény, ám az ő megszenvedett igénytelenségét mégis kielégítő életbe. És közben visszatér embervolta, öntudata, emlékezete. Először az emlékezet tér vissza, talán mert a múltat felidézve már nemcsak a jelen kifosztottsága merül föl, hanem a jobb jelen a múlthoz való viszonyt is harmonikusabbá teszi. Nagyszülei idéződnek föl (talán árva gyerek volt, azért maradt a bajban aztán ennyire támasz nélkül? – elmélkedhetünk), és velük az otthon, a szeretet lehetősége: „Van valami, ami hívogatja. A Náni. Ez hívogatja. Így, így integetett neki a ház az éjszakán át, ahogy a Náni, a nagyanyja, akinek mindig mogyoró meg alma rejtőzött sok-sok szoknyája alatt. S az ölében melegebb volt, mint bárhol másutt.”; „S a kályhacső, akár a nagyapja pipaszára.” A régi evészetek, nagyszülőknél, vagy máshol: „S az ember remélheti, hogyha ennyi mindene van már, egyszer neki is főlnek és sülnek majd olyan jó falatok, mint aminők már főltek a régi fazekakban.” (A nagyanya sokszoknyájúsága, a nyelvjárási alakok – főltek, aminők – vidéki származást sejtetnek – és felelevenedik tudásunk a városba áramlással járó elgyökértelenedésről, ami a főhős kiszolgáltatottságának esetleges újabb oka lehet.) Nem véletlenül vált az elbeszélő az építkezés kezdetén. Addig puszta egyes szám harmadik személlyel beszélt hőséről. Az építkezés megkezdése után többször a nevén vagy mint „ember”-t említi: „Ott állt egy ember az üres telken, és építkezett.”; „S az ember remélheti”; „S az ember elkezd vágyódni egy pohár után”; „Az embernek van egy kerek, egész pengője.” A köznapi nyelvhasználat ilyen koncentráltan és ilyen szövegkörnyezetbe ágyazva jelentésessé válik: újra emberré vált a korábban félemberi-félállati sorba nyomorodott lény (felbukkan a csecsemő szó egy hasonlatban: talán saját újjászületését is aláfestve). Érdekes, hogy itt is sokszor föltűnnek különböző állatok, elsősorban a hasonlatokban, de ezek most érezhetően Pettersentől elválasztva, általában őt szolgálva, őt gyönyörködtetve mutatkoznak. Talán csak az ócskással való megbeszéléskor feltűnő kutya szerepe üt szöget a fejünkbe, hisz azért még emlékszünk, a kutya a hősre is utalhat (egykori önelnevezése folytán), másrészt mert rövid időn belül kétszer is ráterelődik a szó: „A vasas kiskutyáját figyeli, amint megugatja egy szálló madár árnyékát.”; „hogy a kiskutyája úgy megugatta egy veréb árnyékát”. Előreutalás-féle ez, hogy a boldogság reménye csak árnyék után szalad?

Visszatért tehát az emberség, az öntudat. Nemcsak a környezettel való kapcsolata válik meghitté, hanem már igazi társhoz is képes kötődni. És amikor beüt a katasztrófa, egyszeriben minden összeomlik. Egy pillanat alatt ismét állativá zsugorodik a lassan feldajkált önazonosság: „Éneklőn, könyörögve, behízelgőn mondja ezt, mint egy alázatos állat…” Az olvasó meg csak reménykedhet, hogy az átélt boldogság és a társra találás talán mégis ad valami esélyt egy majdani újrakezdéshez. De ez is már egy újabb történet témája lehetne…

Kommentár nélküli kitekintésként említsük meg, hogy megvan az új történet, ahol a főhősnek sikerül kitörnie a társadalom alatti létből, például a korai
A szállítóknál (amelyet titokzatosan jár át a Nap köré épülő motívumháló). De van – a korábbi elbeszéléseknél maradva – a Ház a telepennel rokonítható is.
A csákányosban (1932) tréfából elhitetik egy házaspárral, hogy telitalálatuk van, mire a férfi szabad utat ad a régóta benne forró haragnak és megüti a főnökét, a bányafelügyelőt. Mikor kiderül az igazság, véget ér a pünkösdi királyság, megszégyenülten kullognak vissza. Itt is találkozunk a Paradicsomból való kiűzetéssel: „S mind a ketten a földet nézték… mint Ádám és Éva a Paradicsom kapujában, s mögöttük pallossal a láthatatlan angyal.” De a másik motívumsor szintén jelen van, módosított formában (annak megfelelően, hogy Sztregor jóval kevésbé rokonszenves alak, mint Pettersen). Nem ember és állat (kutya) váltogatásaként, hanem mint elfojtott, majd kitörő vadállatiság, majd mint kutyához hasonulás: „Szatírfeje, állati érzéseket villogtató arca, szeme volt. (…) csak hallgatott, mint az állat”; „de a jobb öklével úgy odavág Vargyunak, hogy az megtántorodik. S ezzel, mint egy majom, szökellve (…) de még egyszer visszanéz azzal a vadállati arcával”; „Mint a kutya, rángatta ügyetlen karjait az oldala mellett”.