Ősrobbanás. Háborúra hergelő harsonák. Az élet csípős szaga, égő szemgolyó, gomolygó gőz vagy füst. Hiányzik a fény, bár fájna, ha lenne.

Egek Ura, bocsáss meg csak még egyszer! Még egy kicsit engedj! Adj öt percet nekem. Csak még öt percem legyen.

De nincs kegyelem. Miért is lenne, ha mennem kell, ha be kell indítanom a gépezetet, el kell kezdenem az életet? Ha fel kell kelnem.

– Jó reggelt! – mondom a lányomnak, amikor végre bontani kezdi csillagporos szkafanderét. A fiam közben az ellenségek vérét mossa le magáról, legalább száz labacnyit és ugyanannyi janicsárnyit. A túlélők megkönnyebbült mosolyával közli velem, hogy fáj mindkét karja, a szablya és a fokos folyamatos forgatása megviselte őket.

– Felteszem, fáradtak vagytok. De azért bemegyünk ma az iskolába, ugye? – kérdezem, és mivel kopog a szemük az éhségtől, indulok reggelit csinálni, Hercules Poirot reggelijét, kockákra szelt lekváros pirítóst, azt az űrkutató és a kuruc is szereti.

– Nahát – sóhajt fel a lányom, ahogy az ablaküvegen át meglátja a szürke és nyirkos odakintet –, az északi boszorkány nagyon zokog, megint nem mennek hozzá a gyerekei karácsonykor, ó, mennyire sajnálom.

– A vörös királynő lezárta az utakat, felvonulási területté változtatta az egész Kárpát-medencét, hogy totális támadást indíthasson a zöld király ellen, mert el akarja foglalni az egész zöld birodalmat is már – mondja komoly képpel a fiam.

– Hát akkor mi legyen a baracklekváros pirítóssal? – kérdezem gyorsan, hiszen felmerülhet a gyanú, hogy esetleg valaki meg akarja mérgezni őket.

– A fehér királyi család tagjai immunisak a bűbájra és a mérgekre – mondja a lányom, s a fiam helyesel, miközben az övébe gyűri Thököly Imrétől lopott süvegét.

– Ó, hát Kelemen is pont erről írt legutóbb! – kiált fel a lányom, de azt nem árulja el, hogyan tudta ilyen fiatalon kiütni a nyeregből P. E. grófnőt.

– Milyen volt a te idődben a szerelem? – kérdezi ekkor a fiam.

– Nagyszerű – válaszolom, és szindbádi kézmozdulattal jelzem mindazt, ami viszont azóta történt, a sok-sok felfoghatatlan, érthetetlen, s leginkább fárasztó dolgot.

– Igen, apa, fáradt vagy, az biztos – mondja a lányom, és segítő szándékkal megidézi a nagyanyját, de nem leszek jobban, úgyhogy gyorsan ráidézem az én nagyanyámat, amitől újra egészen kicsi vagyok, és csak pislogok a két nagy gyerek meg az énember láttán.

Épp megérteném, hogyan lett vége annak az életnek, amit annak tudatában éltem, hogy ez az az élet, amiért élek, amikor besüt a nap az ablakon.

– Nem kell a dolgokat túlmisztifikálni – mondja ekkor a fiam –, hiszen úgyis banális az egész, az elejétől a végéig, pont, mint a latrina a lövészárokban.

Bőszen bólogatunk, bizony, banális.

Az utcán tenyerünket összeérintve lépdelünk, mert őriznünk kell a lángot, egymást magunkban a délutáni találkozásunkig.

Az iskola kapujában kiderül, hogy váratlanul nem késtünk el ma sem.