A szerző kedvenc formái közé tartoznak a hosszú sorokba tördelt szögletes szövegek, amelyeket időnként ellenpontozva, szinte haikuszerű szakaszokkal old fel. A Rögzítések szikár, leíró stílusú ciklusa szintén négy-öt soros, rövidebb részekből áll, érdekes sűrítményeiként egy olyan világnak, amelyben a szemlélődés ereje fontosabb a kimondás vágyánál: „olvasható jelek / másnap a papíron / pihen hetekig csóvál / gumót ereszt a leveleken / megjelennek a csíkos bogarak”. A költő sorra veszi az ábrázolás lehetőségeit, és olyan nyelvet alakít ki, amellyel képes minél hitelesebben közvetíteni azt, amiről beszélni szeretne. Talán ezért használja a téglalap alakú prózaformát, ahová magas fokú művészi igényességgel gyűjti tájait, talált tárgyait és a jelen emlékeit. A kötet rövid, kicsit eltérő stílusban írt befejező verse, lírai összefoglalása ennek a figyelemnek: „az éj hűvösét nevezzük hőnek / az izzadság a fény folyója legyen / a nappal hevét a csend orsózza / távizzó érkező avatott fényelem”.