A számos kötettel rendelkező, szépirodalmi és szociográfiai műveket egyaránt alkotó Kégl Ildikó nemcsak író, hanem nyomozónő is, aki „munkája során megtanulta, hogyan kell a dolgok mélyére ásni, összefüggéseket keresni, cselekedetek mögötti motivációkat feltárni…” – írja róla Oláh András az Ásó, kapa, légypapír bevezetőjében. Fecske Csaba pedig a szerző stílusa kapcsán pszichologizáló novellákról beszél, mágikus realizmusról, Csáth Géza, Kosztolányi és Maupassant nevét említi, miközben Kégl Ildikó atmoszférateremtő képességét dicséri. A két pályatársnak igaza van, hiszen laudációik tömören összefoglalják az új darabokra leginkább jellemző sajátosságokat, melyek jótékony hatásukkal befolyásolják az elbeszélések mögötti szándékok kivitelezését. Kégl Ildikó történeteinek narrátorai különféle, a folytonosság látszatát fenntartó női elbeszélők, és így a kötet szerkezete hasonló megszólalású novellák időben, térben kicsit eltérő, tág összefüggésű láncolatot képező művek sorozatává válnak. Jellegzetes helyszínei szintén ismétlődnek, olykor reális utcák, terek, régiségboltok, kapualjak a mai Miskolcról, és egy zempléni kis falu és környéke, ahol megállt az idő, és vele együtt lakói is mintha álombeli szereplők lennének egy nagyon távoli, a globálvilágtól teljesen elszakadt helyszín alakjai, akik közé a történetek elbeszélője úgy érkezik meg, mint mesebeli hősnő az elvarázsolt birodalomba. A varázslat azonban mindig kellő szociológiai részletezéssel párosul, így mindig tudjuk, milyen életmódbeli szokások és hiedelmek vidékein járunk. A kötet címadó első novellája, egy fiatal egyetemista lány saját családjának régmúltba vesző tragédiájáról szóló nyomozását beszéli el, szakszerű pszichológai rátekintéssel, feltárva meglepő titkokat a dédmamák világáról. Jelen és múlt kettős időfolyama körülöleli a főszereplőt, aki az addig szabályosan működő hétköznapjaiba belezavaró események hatására látomásokba menekül. Az emlékezés tétjét itt egy kollektív generációs hatalom befolyásolja, érdekes párhuzamaként a modern és az archaikus tudat egymás mellett élő valóságának. A jelen korszak, ha a borsodi faluban és tanyavilágban járunk, ugyanolyan megdöbbentő, időben szétszakadt mikrotársadalmak képét mutatja – hiszen csak pár kilométerre a miskolci metropolisztól visszajuthatunk a XIX. századba, vagy még tovább, ahol különös ősasszonyok vezetékes víz nélkül, mint a természeti népek léteznek a föld ölén, a maguk kemény és kegyetlen körülményeivel: „Ez a lövedék a mélyszegénység farkastörvényei és az ő tücsökzenés világa között egyetlen pillanat alatt lebontotta a falat. Még nem értette meg, de már látta, hogy ez az acélszürke részvétlenség nem is a szomszédasszony sajátja, hanem egy társadalom túlélési ösztöne” – mondja egy másik helyen a főszereplőnő, akit hétvégi házának szomszédasszonya értesít egy szomorú hírről (Csak a kiskutya nincs valami jól). Az ottaniak számára a nagyvárosi lét olyan idegen, hogy amikor ez a szomszédasszony a terveiről beszél, hogy elmenne egyszer Miskolcra, az alig negyven kilométerre levő utazás számára, a narrátor szerint „olyan, mintha a gízai piramisokat látogatná meg…” Az ilyen motívumok szinte a háború előtti szociográfiák tanyasi népeinek világait idézik. Nagyon mai helyzetről tudósít viszont a Nagyszünet, ahol egy borsodi falun átutazó, harmincas éveiben járó nőről egy cigány kislány, kedves beszélgetés közben, korát megtudva, azt hiszi, hogy nagymamája óvodás korú gyerekének.
Az Ásó, kapa, légypapírból nem maradnak ki a társkapcsolati témájú elbeszélések, sőt, azok teszik ki a kötet legfontosabb pszichológiai és nyomozati túlsúlyát, általában a hiány, a múlt, a beleemlékezés és az utólagos helyzetértékelések finom és billenékeny mérlegelésével. Ebben a műfajban, több másik darab mellett, megkapó belső szövevényei és esztétizáló őszintesége miatt az egyik kiemelkedő írás a Hét év blondel keretben. A kötet befejezése az anya elveszítésének drámájáról szóló műveket tartalmazza.