„Az intrók mennyországa a karantén!” – viccelődik valaki az Introvertált Övezet nevű Facebook-csoportban, amelynek magam is tagja vagyok. Nem vagyok ugyan karanténban (még), de mérsékelt gyári introvertáltságomat állampolgári szabálykövetéssé alakítom épp, és otthonomban élek, de teljesen. Óráról órára változik a helyzet, minden bizonytalan, provizórikus. Régebben hallottuk, vagy néhány rémisztgetősebb hírportál írt róla, hogy valószínűleg járványok lesznek. Majd valamikor a távoli jövőben. És nem itt, hanem a megnyugtató messzeségben, egy kies kantonban, sosem itt nálunk, a magasságos Európában, ahová nem ér el a harmadik világbeli állat- és emberpiacok dögletes bűze. Különben is, minden mikroszkopikus rohadék ellen kifejlesztettünk már vakcinát, van antibiotikum, CT, lélegeztetőgép, van már génsebészet, ha kell, mesterséges kóma és eutanázia.
És van karantén, ami az én életemben biztos nem volt még, de talán a szüleimében sem; és talán kijárási tilalom is lesz, ami biztos, hogy a már megboldogult nagyszüleim életében volt utoljára. Nem jó erre gondolni, majdnem folyton itthon lenni már most is necces, de úgy érzem, szégyellnék csak úgy lófrálni, mert program az nincs – mégpedig joggal nincs. Ha ez az egész zombiapokalipszisbe torkollik, én leszek a zombik zombivezére, ez már biztos. Az észszerű tartalékképzés jegyében vásároltam ezt-azt a Lidl–Aldi–Interspar Bermuda-háromszögben. Így aztán nagyjából két hétig nem kellett boltba sem mennem.
Viszont legalább csak saját magammal lettem összezárva, és már egy ideje viszonylag el tudom viselni magam, sőt, néha egész jóban vagyok velem. Vannak persze súrlódások köztem, főleg egy kívánatos napirend fenntartása okán, amikor az ember reggel kel, és este fekszik, nem pedig fordítva, de tegnap például sikerült, szóval van azért előrehaladás.
A jógatermek bezártak, de online videókról otthon gyakorolhatok orrvérzésig – persze az együtt jógázást ez nem pótolja.
Van egy ismerősöm a Facebookon, úgy hívom: a Rettegő. Negyvenes, gyakorló hipochonder férfi: neki ilyenkor már fáj a tüdeje, köhécsel, lázas, bár ezt csak valószínűsíti, mert lázmérője nincs, és nem is tud beszerezni, mert a gyógyszertárból az összest felvásárolták gonosz, önző emberek, így most neki nem jut, és meg fog halni. Az élelmiszerekkel szintén hadilábon áll: a boltokban mindent leraboltak az előbb említett rút jellemek, ez okból neki most éhen kell pusztulnia, és ezt nyugodtan vehetjük fenyegetésnek. Tavaly nyáron valami szörnyű genetikai betegsége, két éve vastagbélrákja volt, de aztán lecsengett mindkettő. Ha felbukkan a közbeszédben akármilyen nyavalya, már rutinosan és információéhesen navigálok az oldalára, hiszen tudom, hogy emberem, a Rettegő már elemében van, és épp közvetíti aktuális bukását.
Mostanában nincs kedvem a Rettegőn derülni. A koronavírus-járvány nemcsak egy sima világjárvány, hanem szimbóluma a fogyasztói társadalom általános krízisének. Nem azért félelmetes, és adják meg magukat sorra vezető államok vezető gazdaságai a nyomására, mert annyira veszélyes lenne az emberéletre. Persze, veszélyes, főleg az idősekre és a krónikus alapbetegséggel küzdők számára. Főleg a több százas napi halálozás aggasztó a gócpontokban.
Azért félelmetes a járvány, mert a klímaválságból érthető meg, annak egy új arca a szememben: azt hirtelen etikai válsággá mélyítette. És hát recesszió lesz, nem kicsi. Három hete itthon vagyok, csak boltban voltam, két napja ott se, mozdulnék kifelé, nem lehet. Ennek ellenére bankszámlaegyenlegem már most megcsappant, pedig még el sem kezdődött a válság. Lázas képsorok peregnek a szemem előtt, ha becsukom, és akkor is, ha a híradót nézem, próbálom leállítani a lidérces víziókat, nehezen megy. Persze, tudtuk, hogy a folytathatatlan egy ponton túl tényleg nem folytatható, hogy a fogyasztói kapitalizmus nevű, mindössze hetvenéves civilizáció fenntarthatatlan, önnön létezésének fundamentumát, a bolygót fogyasztja el, zsigereli ki, mint rák az egészséges szövetet, és ekképpen már születése pillanatában halálra volt ítélve – gondoljuk most, de ugyan gondolt-e rá valaki időben? Biztos sokan, vélem, csak nem elegen, vagy nem elég hangosan. Mert mondogatták, hogy készülődni kéne, de senki sem hitte, hogy ilyen hamar véget ér a mulatság. Jó, jó, tudtuk, hogy záróra, de még meg akartunk inni egy sört, még lassúzni akartunk egyet azzal a szép lánnyal, még nem akartunk hazamenni.
Méghozzá nem kisebb, racionális megszorítások formájában ér véget; nem alaposabb lakossági szelektívszemét-gyűjtéssel és hibridautó-lízingeléssel szelíden, csak mintegy szimbolikusan. És sajnos végképp nem józan önmérséklettel, tudatosan indítottuk el a változást, ezáltal is tompítva az élét, hanem egy járvány kényszeríti ki, amire nem voltunk felkészülve. Azazhogy fel voltunk, csak nem most. Ezek a dolgok valahogy mindig csak egy képzelt jövőben léteznek, egy megnyugtatóan bizonytalanul távoli jövőben, jobb nem is gondolni rájuk! Hát most benyomódott, és bizonytalan időre be is ragadt ez a „reset” gomb.
/Indulókép: Naomi Devil: The wolf of Walmart 120x150 cm olaj vásznon 2020/
