Az időnek az a tulajdonsága, hogy van.
Hogy még van idő.
Nekünk az a tulajdonságunk, hogy vagyunk.
És még van időnk.
Vagy bocsánatot kérünk, mert nincs időnk.
Így birtokoljuk azt, aminek az a tulajdonsága, hogy van.
Vagy hogy nincsen.
Ha már nem vagyunk, már nem birtokoljuk azt, aminek az a tulajdonsága, hogy van.
Vagy hogy nincsen.
Az idő viszont akkor is van, amikor mi már nem vagyunk.
Csak akkor az már nem a mi időnk.
Sőt, akkor már azt a tulajdonságát sem birtokoljuk, hogy nincs a birtokunkban.
Hiszen, ha már nem vagyunk, nem lehet jellemzőnk az, hogy nincs időnk.
Tehát addig vagyunk, amíg nincs időnk.
Időnk, ami nem a miénk, hiszen azelőtt és azután is van, hogy vagyunk.
Olyasmit birtokunk tehát, ami nem lehet a miénk.
Olyasmiről állítjuk, hogy nincs nekünk, ami soha nem volt és soha nem is lehet a miénk.
Eszerint olyasmiben létezünk, hiszen az időben létezünk, ami hol van, hol nincs.
Tehát hol létezünk, hol nem létezünk.
És amikor már nem létezünk, nem szűnhet meg annak a birtoklása, amit soha nem birtokolhattunk.
Mindezért az időről azt hisszük, hogy fikció.
Magunkról pedig azt hisszük, hogy vagyunk.
