... szóval, lenne pár kérdésem! A társadalom nélküli társadalmi szerepvállalásról. Mindjárt érthető lesz. Tehát:

Ha valami szörnyű biológiai katasztrófa következtében a teljes emberiség kipusztulna és valamiért csak én maradnék életben egyedül, mert születetten immunis volnék mindenféle kipusztulásra, akkor onnantól kezdve értelemszerűen – avagy inkább kihalásos alapon –, enyém lenne az egész bolygó? Mert én lettem a rangidős, én leszek egyszerre az elnök, a király, a diktátor és minden efféle? És akkor hordanom kéne egy szabadon választott királyi koronát a diktátori tányérsapkával egyszerre vagy felváltva? És melyik ország koronáját hordjam? Bár idegen ország idegen koronáját nem is viselhetném, hiszen az adott monarchia megszűnt a monarchia teljes és azonnali kihalásával, tehát ha a fejembe nyomnám az idegen ország koronáját, még ha csak piperkőcségből is, nem lennék több trónbitorlónál vagy műtárgy gyalázónál vagy lekaszabolandó ellenségnél. Nem?

... És a bálnákkal mit csináljak? Egyrészt nagyon nagyok, másrészt ők is súlyos társtulajdonosok, akik ugyanúgy örökül kapták e földet, úgymond termetes jogörökösei lettek a bolygónak. Én nem akarok bálnákkal konfrontálódni, s jogi vitába keveredni. Tök jó, hogy már most is más közegekben mozgunk.

... És ki fog takarítani? Mert immár enyém lett sok-sok műemlék meg turistacsalogató látványosság, úgymint a Louvre... De ki fogja azt a sok kicsi ablakát ott fenn, ahova nem érek fel, lemosni? Az egyiptomi piramisokat is nekem kéne homokvédelmileg körülkeríteni?! Santorini csodás romjait nekem kéne tovább csipkednem, hogy fenntartsam a turisták hagyományos kártékonyságait? Minden látogatásomkor egy aprót lecsippenteni emlékbe a firai nagytemplomból? És a Golden Gate hidat is én fessem le?? Megörököltem, egyértelmű, hogy onnantól én felelek az időszakos karbantartásért. De az nagyon melós! Tehát nekem kéne gondoznom – tulajdonképpen mindent? Hát el fog menni ezekkel az időm. De nem leszek kiábrándítóan kevés ehhez?

... És nekem kéne ezentúl túlhalászni az óceánokat és szennyezni, ha túl tiszta? Mondtam, hogy nem akarok bálnákkal balhézni: oldják meg, az az ő területük, ne számítsanak rám. Bár ne is menjünk ilyen messzire, csak a sarki boltig. Ki fog engem kiszolgálni? Hát nem értek én a felsálhoz. Pedig kéne, hiszen a bolt is az enyém, mint minden bolt. Egyszerre leszek naiv vásárló és rafinált csemegepultos: kinyitom reggel a húsboltot, aztán eljátszom, hogy épp megérkezem, majd hopp a pult mögé, felveszem a fehér köpenyt és „Mit tetszem parancsolni?” – kérdezem magamtól. „Na, friss ma a veronai?” – így a szemfüles vásárló. Hümmög a hentes, ami igent és nemet is ugyanúgy jelent, mint nem tudomot. „Akkor legyen 30 deka ” – mondom magamnak. „De melyik a veronai, hogy néz ki?” – mered a lejárat-közeli, hideg hústömegre az általam alakított kvázihentes. „És mi lenne, ha a ravaszul átcímkézett párizsit sóznám magamra?” – töprengek. Ha észre is venném, saját magamat elküldeni a pi**ba az már végképp hülyeség volna. Csak fodrászhoz meg urológushoz nem tudnék járni hasonló, önáltató módszerrel.

... Mondjuk, munka után fáradtan beülök egy sörre a Kék Rigóba, és ha élőzenét szeretnék az italhoz, akkor nekem kéne dalra fakadnom unplugged?

És ha világi nagy magányomban meghasonulok önmagammal, és háborút próbálok kirobbantani magamtól magam ellen, az hogy nézne ki? Mim foglalna el mit? Teszem azt, megrohamozom a váram, ordibálok az alján, majd beszaladok, fel a bástyára, leborítom a forró szurkot, és sietek le aláállni? Nem hangzik ez hülyén? Zajtalan arccal tébláboljak a csatatéren, és együgyű elégedettséggel nézzek végig a vértelen, üres harcmezőn, ahol se az önelégülés keserű boldogsága, se az elveszthetetlen csata mámora nem vidít? Vagy ha mégis nagyon alul érezném magam a küzdelemben, esetleg simán csak megunnám az egészet, sikeres kudarcomban száradozva, saját magamnak küldeni békeajánlatot nem gusztustalan egy kicsit? Aztán mi egy magányos háború? Önjutalmazás? Pótcselekvés?

... Amúgy a felfokozott magányomat ki töri meg? A párkeresés kilátástalan reménytelenségével meredjek erotikusan túlfűtött önmagamra? Hamiskás mosollyal sétáljak a kiszolgáltatott Hősök terén, hátha feltűnök a nagy semminek? Ha emiatt pánikba is esem, kit érdekelne? A magány szó, definícióját tekintve sajnos kegyetlenül egyértelmű, és az idegi tanulságok mellé még az önmegtermékenyítés sikamlós tudományát is el kéne sajátítanom? Frászt!

Mindegy, amúgy sem érnék rá ilyesmire.

És ha már Hősök tere, ott az a rengeteg szobor. Szerintem elég lenne évente egyszer lemosni őket, mivel a kipufogógáz-korrózió immár számukra felejtős, mint piszkító tényező. Van egy hosszú létrám, azzal felérek, mondjuk, a térdükig, vagy ha nem megy, elkötök egy tűzoltóautót, és... de várjál, tériszonyom van! Vállalom inkább a Műcsarnokot, na, nem a tetejét, csak belülről tartanám tisztán, az is szép munka. Ott vannak azok a rézkorlátok, amik az alagsorba vezetnek, ahol a kiállítótermek vannak. Na, arra a korlátra van jó szidolom, azzal meg tudom suvickolni, hogy káprázatosan csillogjon.

... Jaj, várjál, ott van még az egész budai vár is. Ott aztán hónapokat elmolyolok – hát már csak maga a Levéltár és környéke! Elkezdem ott tavasszal, haladok befelé, és ősz végén még mindig csak csinálnám. Meg annyi kis utca van ott, azokból kirúgni a galambokat. Aztán ha csatornát fektetnék le amolyan szabadközművesként, mert elöregedett a régi, és belebotlok valami leletszerűbe, nekem kéne az Ásatásügyi Hivatallal – aki valószínűleg, kizárásos alapon, csak én lehetek – lelevelezni, hogy szabad-e kiemelnem és becsomagolva elküldeni nekik, amit találtam? Vagy automatikus újratervezés, hogy másfele vezessem a csatornát, mert ebből a leletből lehet ott több is? De ha épp rossz napom van ott, az Ásatásügyinél, és nem járulok hozzá, mert az, ami kifordult a földből, védett törökfürdő-származék? Aztán kiküldök egy nagyképű statikust, aki csak az időt fogja húzni, majd csámcsogva megállapítja, hogy omlásveszély meg a műemlékvédelem satöbbije miatt ide nem lehet csatornázni, de ha már elkezdtem a földmunkákat, majd betemetik a srácok, akik megint én vagyok… mindezt az év végi célprémiumért?

Arról nem beszélve, hogy saját magamat korrumpálni legalább ugyanolyan értelmetlen és kilátástalan lenne, mint perverz. Hogy semmi ne legyen egyszerű! Már most tele van a tököm magammal.

... És ha erről az egész világöröklésről könyvet írnék, addig oké, hogy én adom ki és én terjesztem, de ki jön el a Műcsarnokban tartandó könyvbemutatóra? Ki ír róla recenziót, és nem utolsó sorban: ki fogja rajtam kívül elolvasni? Az lenne a címe: Az én világom. Vagy: A világ és én. Vagy: A világ kihaltan a legfárasztóbb. Vagy:

Minden, amit a világról tudni akartam, már nem érdekel. (A bálnákról szóló fejezetet tudatosan hagynám ki.) De érdemes megírnom egy olyan könyvet, amelynek nemcsak a végét, de a közepét és az elejét is tudom?

Nem tűnik ez egyfajta szellemi maszturbációnak?

Szóval, biztosan sok előnye van annak, ha egyedül regnálsz egy bolygón, úgymint a csendes szomszédok, a nulla sorban állás, gyorsabb banki ügyintézés, a bűnözés nulla százalékon való stagnálása, de valahogy mégis inkább az öndevalválásról szólna az élet, semmint ellenkezőleg. Megereszkedett énem kétségbeejtő nyugalmában pácolódnék napról-napra – bár akkor már nem számolnám a napokat. Minek? Hova?

Egy kihalt bolygón nincs mit reményleni.

Egy elnéptelenedett bolygó úgymond reménytelen.

Szóval, nem biztos, hogy akarok én ilyen felelősségteljes pozíciót örökölni. Mondjuk, egy kisebb bolygót inkább, amit egy nap alatt át tudnék bicajozni, tudom, miből hol és mennyi van, és van rajta egy apróbb kastély, egy majorság, almás, körtés, málnás, haszonállatok, biobolt, kíméletes időjárás és wifi.

... És oké, itt ez a bolygó, tegyük fel, megörököltem. lemondani nem tudok róla, hiszen rajta állok, nekem is kell, a gravitációt is ugyanúgy megszoktam már, mint a váltakozó évszakokat, az esőt, a szelet, meg mindent, de kire hagyom én örökül? Utánam ki örökli? És milyen állapotban adhatom át neki, ha az egészet nem tudom karbantartani, csak egy nagyon-nagyon-nagyon kicsi hányadát? Őszintén drukkolok, hogy a kollektív kihalásra soha se kerüljön sor. Mindenkinek jobb lenne.