Hogy Madách él, az persze elsősorban a Tragédia által lehetséges – mert legyünk kissé őszintébbek és szerényebbek: ez a hatalmas mű élteti őt. Valóban hatalmas mű, amely nagyszerű képzőművészeket, zenészeket, rendezőket, színészeket, költőket, írókat, irodalomtudósokat foglalkoztatott és foglalkoztat a mai napig. És bizonyára fog a jövőben is.

„Az ember tragédiája úgy koncepcióban, mint kompozícióban igen jeles mű… egy kevés külsimítással irodalmunk legjelesb termékei között foglalhat az helyet… Fogadja leghőbb üdvözletemet a gyönyörért, melyet nekem műve által okozott, a fényért, melyre költészetünket derítni hivatva van!” Ezt írta Arany János Madáchnak küldött, nevezetes válaszlevelében. Amit meglátott a drámai költeményben, azt az idő igazolta.

A Tragédia irodalmunknak és egész kultúránknak olyan ékessége, amelyre méltán büszkék lehetünk, és főleg azért, mert puszta ékesség jellegén jóval túlmutat, hisz egyúttal formálójává is vált. Ennek bizonysága lapunk most induló sorozata is, amely a Tragédia egyes színeivel foglalkozik, ám nem feltétlenül követve sorrendjüket, ami érthető, hiszen a különböző színek együtt-jelentése nem hagyható figyelmen kívül, és a velük foglalkozó szerzők át-átnyúlása a mű különböző, a mondandójukhoz kapcsolódó részeibe szinte kikerülhetetlen.

Foglalkozunk a Tragédia teológiai, színházi, filmes, képzőművészeti, irodalmi, zenei vonatkozásaival, kortárs novellától kezdve egész a kortárs operáig. Bár a paletta színes, természetesen még egy ilyen hosszas sorozattal sem vállalhatjuk a teljesség igényét. Mindamellett célunk, hogy a meglévő értelmezések sorát bővítsük, mégpedig a legújabbakkal, és olvasóink számára rálátást nyújtsunk a mostani eredményekre. Merre fordult például a Tragédia képzőművészeti adaptációja a mindenki által ismert Zichy-illusztrációk óta eltelt idő alatt? Erre jó példát mutat az a tizenöt darabból álló grafikasorozat, amely az Országút által felkért művészeknek egyes színek ihlette munkáiból áll (és amellett, hogy címlapjainkra kerülnek, mappaként is elérhetők lesznek). Csakúgy, mint kortárs szépprózánk jeles írójának, Lőrincz P. Gabriellának novellája, aki a nőt állítja a középpontba, mai szemmel látva és láttatva a mindenkori (de leginkább mégis a jelenkori) Évát. Vagy Szörényi László, aki irodalomtudósként érzékenyen közelíti meg Madáchnak a Tragédia problematikáját előlegező verseit. Ha már eddig terjeszkedünk, közlünk Madách-verseket is, annak ellenére, hogy költőjüket alapvetően nem ezek tették híressé – ám a fő mű és a korábbi költemények mégsem választhatók le egymásról. Olyan, nem szokványos megközelítések sem maradnak ki, mint Szélesi Sándor esszéje, amely a Tragédiát (érthető módon leginkább a Falanszter színt) a sci-fi író szemével vizsgálja. Hadd ne soroljam fel valamennyi felkért alkotót és feldolgozott témájukat, maradjon felfedeznivaló a következő hetekre.

Reményeink szerint sorozatunk hozzátesz valamit, nem is kis mértékben és Madáchhoz illő színvonalon ahhoz a törekvéshez, hogy a Petőfi-bicentenárium programdömpingjének „dübörgésében” ne feledkezzünk meg nemzetünknek és irodalmunknak erről
a nehéz sorsú nagyjáról sem, hozzá méltó figyelemben részesítve őt és Tragédiáját, tovább erősítve helyét a kortárs magyar kulturális tudatban.