A botránynak és a véletlennek olykor jó olvasmányokat köszönhetünk. Herczeg Ferenc botrányokkal tarkított recepciója kezünkbe adja Nobel-díjra többször is felterjesztett 1919-es regényét. Miután vagy hatvan éve összes műveit el kellett adnunk, a minap az egyik telefonfülkés hozok–viszek könyvtárban találtam meg az 1985-ös kiadást, és mellette Somerset Maugham egyetlen történelmi regényét, egyértelműen aktualizáló címmel: Akkor és most. Eddig erről nem is hallottam, ezért a művelt olvasó megróhat, de ki tagadná, hogy mélyen igaza van Osvát Ernőnek, aki szerint nincs művelt, csak félművelt ember. Ráadásul a saját látószögéből olvas és értelmez, sőt, olykor zsigeri indulatai, beidegződései, mindenekelőtt sértettségei vezetik. A sértettségnek irodalma hatalmas és formája számos, mint idevetettségünk topográfiájából is következik.

A mi Európánkban látható és láthatatlan fal választotta-választja el Nyugatot és Keletet, a centrumot és a perifériát. Az egyik az Élet, a másik – a klasszikus történetíró, Fernand Braudel szerint – pokol. Az Élet kapuja: Róma, hiszen ott székel a világot – elvben – közös célokra mozgósítani tudó egyházfő. Ebbe a világba vezet a két regény. Címük akár felcserélhető is lenne, annyira közös a probléma: a politika és a szex. Csak míg a magyar szerző kívülről nézi a nyugati világot, az angol belülről. Ez utóbbi komplikáltabb személyiség, hősei is komplikáltabbak. Herczeg Ferenc csak egyszerű úriember, csak jobbítani akar irodalmi és politikai szómágiájával, gyilkos önkritikájával, és mint – nem eléggé köztudott – a nácizmust mélyen elítélte, a zsidótörvényeket – felsőházi tagként is – ellenezte. Az a bizonyos Mussolinit magasztaló cikk, melyhez majdnem hasonlót Ignotus Pál is írt, némileg machiavellista manőver. Míg Herczeg Horthyval, Maugham, a dörzsölt kém, a brit harcossal, Churchill-lel teázott. Míg Herczeg hősei rácsodálkoznak a reneszánsz világra, Maugham a brit oroszlán hátáról lenézve jeleníti meg az olasz nagyságok belső marakodását.

A magyar regény hőse – az éppen ötszáz éve elhunyt – Bakócz Tamás esztergomi érsek, aki 1513-ban káprázatos pompával Rómába vonul, hogy pápává választassa magát, és a keresztény világ fejeként elháríthassa szegény hazájáról az oszmán veszedelmet. Maugham hőse Machiavelli, akit 1502-ben azért küldött Firenze városa Cesare Borgiához, hogy a mohó herceget leszerelje. Az eredményt ismerjük. Magyar pápa nem ülhetett Szent Péter trónjára, Borgia pedig egyszerűen nem ért rá Firenze megtörésére.

De mit várhatunk a történelmi regényektől? Azt, amit a tudós munkáktól? Hiszen a jó történetírás művészet is. „A narrativitás – fejtegette Hayden White – általában, tekintsük akár a népmesét vagy a regényt, akár az évkönyvet vagy a teljes értékű »történetírás«-t, összefügg a jog, a legalitás, a legitimitás, azaz általánosabban fogalmazva a hatalom kérdésével.” A regényben viszont a fecsegő felszín alatt jobban feltárulhatnak az egyéni sorsokat meghatározó geopolitikai realitások, és ne tagadjuk, szeretjük az áthallásokat, amiről nem mi tehetünk, hanem a Történelem.

Legnagyobb irodalomtörténészünk, Horváth János, aki irtózott – az ő kifejezésével – a „sorsobégatástól”, Herczegnek ezt a regényét tekintette az életmű csúcsának. A reneszánsz világ hangulatának megidézése tökéletes. Aki nem hiszi, olvasson csak bele a reneszánsz pápa, II. Piusz emlékirataiba. Izzik benne az olasz szenvedély, hogy a pápai hatalmat ne adják más nemzetbelinek. Sodomába illő mozzanatokról is tudósít, melyekről Herczeg – talán prüdériából is – hallgat. A szépet állítja elénk. Szimbolikus szerelmi történettel érzékelteti a két világ különbségét. Bakócz kísérője a szép hetéra iránt fellobbanó áhítatos szerelmében felfedi ura taktikáját, azt, hogy miként és mely kardinális szavazatát akarja megvásárolni.
A halni készülő pápa meg is teszi a hatékony ellenlépést. A magyar ifjú pedig elkövet még egy hibát, vérig sérti a szép leányt, aki életében először ajánlkozik fel férfinak. Csak hát az nem akarja a szépet érzéki szintre leszállítani. Amikor a hetéra rádöbben, hogy mi történt, bűnbánatot tart, de hiába, a férfi távozóban sem néz vissza rá, mert „valami irgalmatlan barbár gőg, ősi, ázsiai csökönyösség merevíti meg a nyakát”. Ez giccs? Melyik szerelmi történet nem az? Maugham Machiavellije a példa. A nagy írástudó ugyanis hatalmas körültekintéssel próbálja meghódítani házigazdája ifjú nejét, de mindenki, akit ostobának tart, túljár az eszén, és végül szolgája áldoz Vénusz oltárán, míg ő jól meghűl. Aztán túllép a kudarcon, és komédiát ír belőle.

Míg a magyar intermezzo metaforikus, az angol szerző ideológiamentes szórakozásból szőtte történetébe a szerelmi szálat, és legfeljebb azon tűnődhetünk el, hogy az ötletes gonoszkodásban melyik énje, a homo- vagy a heteroszexuális, a férfi- vagy nőgyűlölő vezette. Az esztergomi érsek és a firenzei historikus történetében kísérteties a párhuzam. Hazafelé menet Bakócz ugyanis keserűen állapítja meg magáról: „Én egész életemben azt tapasztaltam, hogy nekem minden sikerül, amit a magam hasznára próbálok, de kudarcra kudarc ér, mihelyt az ország érdekét akarom szolgálni. Szerencsés ember én csak addig voltam, amíg fiatalos önzéssel magam is pusztítottam az ország erejét. Amióta óvni és erősíteni akarom, azóta üldöz a balsors. Néha megrettenek, ha erre gondolok. Egy ismeretlen hatalom irgalmatlan következetességgel készíti elő Magyarország romlását. Mi mindnyájan, akarva, nem akarva is eszközök vagyunk az ő kezében. Te is csak az voltál. És ha te nem folyatod ki a boromat, akkor másvalaki vág léket a hordón, mert a bor nem az enyém, hanem Magyarország bora volt, és azért a porba kell elfolynia. Embereld meg magadat, fiam. Ez nem a te bűnöd, hanem egy egész országé.”

Ezzel szemben Maugham Machiavellije szerény jövedelmű tanácsi titkár, a maga érdekében hiába követi el mindazt a trükköt, amelyet elméleti szinten a politikusoknak és az utókornak tanácsolt. Igaz, a machiavellizmust már az idők kezdetétől gyakorolja az ember, Machiavelli csak saját tehetetlenségét szublimálta. Itália egysége jámbor óhaj maradt: a francia és a spanyol király, valamint a helyi nagyságok és zsoldos-
kapitányok vadászterülete. Érzelgősnek hangzik, amikor Bakócz kísérője kétségbeesésében azzal a felkiáltással akar pontot tenni ura idézett kemény kijelentésére: „Meghalni! Meghalni!” Mire az érsek: „Meghalni? Annál mi sem könnyebb! A török nemsokára nálunk is felállítja az ő halálmalmát, és a magyar ifjúságot szórja a garatra. Ha te azt hiszed, hogy itt Rómában kárára voltál az országnak, akkor légy rajta, hogy legalább a haláloddal hasznára lehess.”

A halálmalom nem puszta metafora.

Már II. Piusz is borzadva figyelte, hogy Hunyadi János a nyugati csatáktól eltérően milyen véres csatákat vívott. Az olasz nagyságok gyilkolták egymást, de a zsoldoskapitányok vigyáztak embereik életére: az üzleti számítás így kívánta, a zsoldos pedig sokba került. A pénz és az egyház biztosította a rendet. De más a rend a centrumban, és más a periférián. Bakócz úgy hitte, „minden ember megvásárolható”, de csalódnia kellett, nem sikerült megszereznie a szavazatokat. Végül mégis a pénz győzött. II. Gyula ugyanis elsősorban azért nem akarja Bakóczot utódként, mert Róma nagyságához kell a franciák és a németek pénze. A Medici-pápát megválasztó kardinálisok is kimondták, hogy „Róma csak önmagát szolgálhatja”. Bakócz azért veszélyes, mert pápaként „szőröstül-bőröstül beledobná Róma jövőjét a pogány torkába. Még az utolsó konzisztóriumon is azon erőlködött, hogy megkapja a németországi legációt is. Ott is keresztes háborút akar hirdetni, pénzt akar szedni. Ezt természetesen nem engedik meg neki. Az északi kis országokkal csináljon, amit akar és tud, de a nyugati nagy országokra más föladatok várnak. A szentatyának nagyszerű tervei vannak Róma művészi újjáalkotását illetőleg, és siettetni akarja San Pietro építkezését. Honnan vegyük a költségeket, ha nem a nyugati nemzetektől, elsősorban a németektől?”

Machiavelli sírja
 

Áthallás ez a javából! De hát minden történet a jelenkor története – hangoztatják a prezentisták. Hosszú távon lassú a változás. Alig akad ma olyan francia politikai elemzés, amelyben ne esne szó a longue durée-ről, még akkor is, ha csak 1848-ra mennek vissza a társadalmi konfliktusok eredetének firtatásában. A geopolitika is longue durée. A két író ezt ragadta meg. Akkor és most – akár Herczeg könyvének a címe is lehetne. De hogy az angol író miért ezt választotta, az a végén derül ki igazán, amikor Machiavelli, aki számos szópárbajt vívott Borgiával, ennek dicstelen halála után így vonja meg a mérleget:

„Nem a gaztettek tették őt tönkre, hanem olyan körülmények, amelyeket nem tudott irányítani.A gonoszsága jelentéktelen.” Az erő számít. „Jó, ha az igazság a mi oldalunkon van, de őrültség elfelejteni, hogyha nincs hozzá hatalmunk, akkor az igazsággal nem megyünk semmire. Hinnünk kell, hogy Isten szereti a jóakaratú embereket, de nincs rá bizonyítékunk, hogy megmenti a bolondokat bolondságuk következményeitől.”

Maugham Machiavellivel mondatja ki, hogy „az emberek mindig ugyanazok, és ugyanazok a szenvedélyeik is, s ha a körülmények hasonlóak, akkor azonos okoknak mindig azonosak a következményei”. Kérdés: felül lehet-e emelkedni a sorson? „Bakócz Tamás nemhiába volt jobbágy fia, valóban erős ember is volt, telve a parasztfatalizmussal.” Az új szentatya „útravalóul három püspökséget adományozott neki, és – ami Bakócznak jóval többet ért – megtette teljhatalmú legátusává Magyar-, Lengyel-, Cseh-, Porosz- és Oroszország és egész Skandinávia fölött, hogy keresztes háborút hirdessen a hitetlenek ellen. „Bakócz a németeket és a franciákat szerette volna fegyverbe szólítani, de erről hallani sem akart a konzisztórium.” Viszont Bakócz elsősorban a parasztokra számított, hiszen „Hunyadi János bocskorosokkal verte el Hódító Mohamedet Belgrád alól”. Ez ferences-kommunista mítosz, hiszen az oszmánok a rájuk rohanó kereszteseket tőrbe csalták volna, ha Hunyadi nem támad a csatadöntő nehézlovassággal. A ferences atyák Kapisztrán szentté avatása érdekében magasztalták a keresztes parasztok óvatlan és spontánnak tűnő – vagy talán éppen Hunyadi által megtervezett – rohamát. A kommunisták kultuszt űztek a népből, miközben sárba tiporták azt. Mit gondolt Herczeg a sorsdöntő csata menetéről, nem tudjuk. Mindenesetre drámai mozzanat, amikor Bakócz kimondja a leendő vezér nevét: Dózsa György. Ő lenne az, aki elejét veheti annak, hogy „a szegénység” a nemesek ellen forduljon, és aztán ezek „az ebadták csókolják meg a paraszt bocskorát, ha kimenti lelküket a pogányságból!”

Mi, akik már tudjuk, mi történt, érezzük az iróniát. Az 1920-as évek olvasója pedig különösen. Ő közelebbről érezhette azt a társadalmi feszültséget, amely a paraszti sorsból fakadt. A földreform kérdése napirenden állt. A szovjet forradalom csak jól szervezett puccs volt, amely ráépült és rábólintott arra, hogy a hazatérő katonák felosztották a földet, aztán kollektivizálták, magyarán: elvették. A mi kommunistáink okosabbnak hitték magukat a cári birodalmat új formában átmentő Leninnél, és a nagybirtok fenntartásával nem tudták megnyerni a parasztokat, igaz, a magyar kommün sorsát a világforradalom elmaradása pecsételte meg. És tegyük hozzá: a nemzeti önrendelkezést és demokráciát hirdető győztesek előzőleg elmulasztották a magyar polgári demokratikus forradalom országára alkalmazni fennkölt elveiket, és ezzel megágyaztak a kommünnek. A legyőzött Magyarország paraszt lett az új világégést érlelő geopolitikai sakkjátszmában.

Basilica di Santa Croce
 

Az Akkor és most aligha nevetséges annak, aki kény-urak jogara alatt élt. Maugham műve 1946-ban látott napvilágot, és egy év múlva Vas István fordításában nálunk is megjelent. 1957-ben ismét. Úgy tálalták, mint a fasiszta diktatúra kritikáját. Csakhogy az, ahogy a republikánus Machiavelli Borgiát jellemezte, Sztálinra is illik. A fordító Vas István, aki nem tagadta, hogy már tudott a koncepciós perekről, amikor belépett a Pártba, azt sem tudta, hogyan lépjen ki – miközben elvtársai kényelmetlenül feszengtek.

Herczeg iróniája többszólamú. Igaz, nem képzelte magát Dózsa György unokájának, mint nagy ellenfele, Ady Endre. Nem kereste a Rousseau-féle parasztot, mint Bartók Béla. Nem utal Rousseau természetkultuszára sem, de Leonardo da Vincivel azt képviselteti, amikor az azt fejtegeti, hogy az „úgynevezett műremekek a világhoz idegen és magukban elszigetelt lárvák, semmi közük az isteni lélekhez, mely a teremtést betölti”. Az isteni lelken pedig érti „az életet, mely a természet nagy véredényrendszerében dobog. Az élet pedig nem más, mint mozgás.” Így a koldus „koponyacsontja művészileg szebb és tökéletesebb építmény, mint a Pantheon. Ahhoz képest minden templomkupola csak gyerekes próbálkozás, nyers kontármunka. És ezért az istenség gondolatának legméltóbb temploma az emberi koponya marad.” Ebből az következik – az egyik kardinális szerint –, hogy „a természet alkotásai tökéletesebbek, mint a művészetéi”. Ezt Genthon István művészettörténész, aki még ismerhette Herczeget, úgy mondta: „Legszebb műalkotás a fa!”

De nemcsak Herczeg iróniája, hanem az életé is többszólamú. Különös játéka a sorsnak, hogy a szovjetek mi mindent tettek az ő érdekében. Az ostrom után elrabolt javait a szovjet tiszt visszaadatta, sőt a rabló katonát lelőtte. Herczeg házára kiírták, hogy magyar író, akit békében kell hagyni. Szovjet nyomásra ő lett az Írószövetség első tagja, magyar buzgalomból 1949-ben kidobták, bár ő egyáltalán nem tartotta számon tagságát, de még ki is telepítették, mehetett mezőgazdasági munkára, de ettől az egyik gépész mentette meg, aki megfenyegette az elnököt, hogy nem javítja meg a gépeket, mert rossz volt látni, ahogy a kitelepítettek több kárt okoztak, mint amennyi hasznot hajtottak. Egyébként a falusiak jól megérezve, hogy őket is bedarálja „a népi demokrácia”, sorstársakat láttak az egykori urakban. Amikor aztán egy szovjet íródelegáció látni akarta Herczeget, hogy átadja Sztálin elvtárs üdvözletét, illetékeseink gyorsan visszahozták Budapestre, és egykori házának két szobájában meghúzhatta magát. A Szovjetunióban ugyanis játszották és olvasták műveit. Hogy miért, arra talán válasz lehet az, amit Réz Pál mondott, amikor megkérdeztem, hogy miközben komoly orosz szamizdatregények születtek, nálunk semmi: „Mert az oroszoknál az irodalom szent!” Akkor nálunk miért nem az? És miért lenne az, amikor

Szabó Zoltán elcsodálkozott azon, hogy miként lehet ekkora gyűlölet ilyen kis irodalomban?

Herczeg műve ez ellen a világ ellen is tiltakozás, amíg nem sújtja egy újabb cancel culture. Addig vigasztalhatjuk magunkat – a Herczegtől mélyen idegenkedő – Móricz Zsigmond keserű igazságával: „Az írás ítélőszék önmagunk fölött? Az író ítéletet önmagától kap
s önmagában van benne a kozmikus ítélőszék, amely meghozza az ítéletet. Minden külső ítélet csak ennek a nyilvánosságra jutása.” Legyünk tehát méltányosak!