Mohácson születtél, Pécsett nőttél föl…

Édesapám mohácsi volt, édesanyám pécsi, de házasságkötésük után Barcsra költöztek, ahol apám járásbíróként dolgozott. Mohácson épp csak megszülettem, nem laktunk ott, azonban rokonainkhoz és a szőlőnket művelni gyakran leutaztunk. A kommunizmus legsötétebb éveiben voltam kisgyermek. Születésemkor, 1947-ben édesapám még járásbíró volt, amikor azonban 1948-ban a hatalmat csalással megszerző kommunista párt teljesen maga alá gyűrte az igazságszolgáltatást, úgy döntött, kilép a bírói karból. Lemondását felettesei előtt nem indokolta, de nem is kérdezték döntése okáról, nyilván egyértelmű volt számukra, hogy ha egy negyvenéves férfi az adott politikai helyzetben lemond a karrierépítésről, annak lelkiismereti oka van. Apám anyámnak tömören csak ennyit mondott: gyilkosoknak nem szolgálok!

Édesanyám a születésem előtt a pécsi városházán volt hivatalnok, ezenkívül orvosi szakcikkeket fordított németből. Amikor újra dolgozni szeretett volna, és megtudták, hogy a férje már nem járásbíró, nem vették fel. A rendszer a passzív ellenállókat sem kímélte, bár semmilyen bűnt nem sikerült rájuk bizonyítani, a megélhetés megvonásával próbálták megtörni őket. Szüleim rosszul fizetett alkalmi munkákat vállaltak, minden fillérre szükség volt, hogy egyáltalán életben maradjunk. Megpróbáltak gazdálkodni is. Édesapám örökölt egy szőlőt Mohácson, amihez tartozott egy kis kukoricás. A két telek együtt mindössze ezerötszáz négyszögöl volt. Mivel Mohács határsáv volt, állandóan ellenőriztek bennünket a vonaton. Egyszer édesanyámmal jöttünk hazafelé. Hoztunk egy zacskó kukoricát, ami úgy másfél-két kiló lehetett. Nem dugtuk el, szem előtt volt. Ilyen kis mennyiséget nem vesznek el, gondolta anyám. De tévedett. Vokánynál két egyenruhás leszállított bennünket, a „csempészárut” elkobozták, és jegyzőkönyvezték a „bűncselekményt”. Hajnalig dideregtünk a huzatos váróteremben, mígnem megjött a következő vonat, amivel folytathattuk utunkat hazafelé. Négyéves voltam, de ma is érzem az akkori szorongást, ha eszembe jut az az éjszaka. Az incidens után a szüleim elcserélték a mohácsi szőlőt pécsire, ott termeltük meg a megélhetésünkhöz szükséges zöldséget, gyümölcsöt, és még borunk is lett. Hétéves koromtól nagyon sokat dolgoztam én is a kertben, eszembe sem jutott, hogy gyerekként inkább játszanom kellene. Sajnos, testvérem nem született, ami egész életemben nagy fájdalmat jelentett. A szegénységet megszoktam, de a testvértelenséget soha. Részletesen megírtam gyermekkorom történetét A kívülállók című írásomban.

Általános és középiskolába Pécsett jártál. Kik voltak meghatározó tanáraid?

Sok tanáromra emlékszem szeretettel, de akik valóban meghatározók voltak, azok a nagyszüleid, Tüskés Tibor és Tüskés Tiborné Szemes Anna, akiket gimnazista koromban először szüleim elbeszéléseiből ismertem meg, ugyanis 1963-ban a kádári kultúrpolitika lesújtott a Jelenkorra, amelynek Tüskés Tibor volt a főszerkesztője. Ez az esemény megrendítette Pécs irodalomszerető közönségét, Tüskésék helytállása pedig nagy elismerést vívott ki. A példájukkal tanítottak, és életre szóló hatással voltak rám. Ólomcukor című regényemben Temesi Tivadar és felesége az ő alteregójuk.

 

 

Érettségi után a Pécsi Egyetemi Könyvtárban dolgoztál. Mivel foglalkoztál ott?

Olvasószolgálatos voltam. Nagyon jól éreztem magam az ódon falak közt, napi nyolc órát töltöttem az olvasóteremben, mint olvasótermi felügyelő, de nem találtam soknak azt az időt, mert én is egy voltam az ott tanuló fiatalok közül, ugyanis az egyetem első évét levelezőn végeztem. Azonban mégis vágytam a valódi diákéletre és Budapestre. Mivel sikerült kitűnő tanulmányi eredményt elérnem, kérelmeztem, hogy átmehessek a nappali tagozatra. Átvettek, és hirtelen az Eötvös Collegiumban találtam magam.

Az ELTE magyar–könyvtár szakos hallgatójaként hogyan találkoztál az eszperantó nyelvvel?

Az Eötvös Collegiumban két egybenyíló szobában nyolcan laktunk, igazán jó társaság volt: Csukás Györgyi, Kugler Katalin, Mihályffy Zsuzsa, Molnár Éva, Osztovits Ágnes, Standeisky Éva és Vértes Gyöngyvér voltak a lakótársaim. Kugler Kati hívott, hogy menjek el vele az eszperantó előkészítőre, mert fel akarja venni az eszperantót harmadik szaknak. Az eszperantóval a „szocialista tábor” bezártságából kivezető utat kerestük. Reméltük, hogy a világ távoli részein élő fiatalokkal is kapcsolatba kerülhetünk, mégpedig a nyelvi egyenrangúság jegyében. Olyan nyelven fogunk kommunikálni, ami egy nemzetnek sem a sajátja, egyikünknek sem az anyanyelve, tehát soha nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy az anyanyelvi beszélővel szemben hátrányban legyünk. Az egyetem elvégzése után Budapesten maradtam, és a Magyar Eszperantó Szövetségben kezdtem dolgozni. Első munkám a magyar kultúrát népszerűsítő nemzetközi, eszperantó nyelvű kulturális fesztivál megszervezése volt. 1972 nyarán különböző országokból több mint ötszáz eszperantista érkezett Budapestre, akik – nem túlzás, ha így fogalmazok – lelkesen fogadták ezt a rendhagyó rendezvényt. Számomra felejthetetlen élmény volt tapasztalni a magyar irodalom és zene iránti rajongást, a magyar eszperantisták iránti tiszteletet.

Cseh-szlovák származású férjeddel az eszperantó kapcsán ismerkedtél meg?

Igen. Hasonlóan, mint A szabadulás című regényem hősei, Ota és Lili. A mi történetünk másképp folytatódott, mint az övék, mi együtt maradtunk negyvenöt évig. Néha azon viccelődtünk, hogy bekerülhetnénk a Guinness Rekordok Könyvébe, mint a legrövidebb ismeretség után a leghosszabb házasságban élő pár. Férjemmel az esküvőnk után négy évig kellett várnunk az összeköltözésre az akkori bürokratikus rendelkezések miatt. Férjem csak 1981-ben költözhetett Magyarországra. Akkor még nem tudott magyarul, de szívesen tanult – személyemben háznál volt a tanár –, és idővel a magyar irodalom neves cseh–szlovák–eszperantó fordítója lett. Kníchal Oldřichnak hívták. Együtt maradtunk, ahogy az esküvőn megfogadtuk, míg a halál el nem választott. Két évvel ezelőtt férjem – az oltás ellenére – nem élte túl a Covid-fertőzést. Nehéz erről beszélni. Csendben, imádságban próbálom feldolgozni a veszteséget.

Mikor kezdtél írni?

Gyermekkoromban. Verseket, elbeszéléseket írtam. Nagyon boldog voltam, amikor tizenhárom évesen megnyertem egy novellapályázatot. A Dunántúli Naplóban olvastam a pályázati felhívást, a beküldendő írásnak háborúellenesnek kellett lennie. 1960-at írtunk, tizenöt éve ért véget a második világháború. Az én elbeszélésem egy tanárnő belső monológjaként mondja el a történetet. Az asszony gyermeke sírjához utazik, és útközben emlékezik. A kisfiú úgy halt meg, hogy barátaival játszott egy addig még sose látott tárggyal, amit a folyóparton találtak, s a tárgy felrobbant a kezében, ugyanis a háborúból visszamaradt kézigránát volt.

Mikor kezdtél eszperantóul írni és miért?

Egyetemistaként kipróbáltam, csak úgy, kíváncsiságból, hogy megy-e. Ha a tanulmányírás megy, akkor talán verset, novellát is sikerül írnom ezen a különös nyelven, gondoltam. A Magyar Kulturális Fesztivál után, amikor előbb középiskolában, majd főiskolán tanárként dolgoztam, és a magyar nyelv és irodalom mellett eszperantót is tanítottam, folytattam a próbálkozást. Benne voltam az eszperantó életben, egyszer csak természetessé vált, hogy eszperantóul is írok. Munkáim megjelentek külföldi folyóiratokban, aminek nagyon örültem, és annak is, hogy bár a nevemet megismerték, személyesen nem kellett találkoznom az olvasóimmal, ugyanis a legkisebb népszerűséget is nehezen viseltem volna. Öt-hat éven át nyertem irodalmi pályadíjakat az Eszperantó Világszövetség éves pályázatain, amelyeknek szintén örültem, hiszen nem baráti kapcsolat miatt ítélték nekem a díjakat, hanem a jeligésen beküldött munkáim alapján.

Eszperantó könyv

Közben az anyanyelvemen való írást sem hagytam abba, ugyanis három-négy évre a tanárságot felcseréltem az újságírással, -szerkesztéssel és az irodalomtörténeti kutatással. A magyar utópiairodalom érdekelt.

Hogyan találkoztál Szathmári Sándor munkásságával?

Az eszperantó révén, még egyetemista koromban. Szathmári Sándor (1897–1974), a magyar utópiairodalom mestere eszperantó nyelven lett igazán ismert. Amikor a Magyar Kulturális Fesztivál titkára voltam, elhatároztam, hogy Kalocsay Kálmán és Tárkony Lajos mellett őt is meghívom arra az irodalmi programra, amit azért szerveztem, hogy az írók találkozhassanak a más-más országokban élő, de most Budapesten lévő olvasókkal. Az irodalmi program nagy sikert aratott, utána sokan körülvették az írót, de én még akkor sem mertem odamenni hozzá.

Amikor elkezdtem a munkásságával foglalkozni, ő már nem élt, így aztán nem tudtam feltenni neki egy igen fontos kérdést, aminek a megválaszolása többéves kutatómunkámba került.

Mi volt az a fontos kérdés?

Hogy hol van a Hiába című trilógiája. A regény sorsa érdekelt. Mi lett vele? Különös, vissza-visszatérő megjegyzéseket találtam Szathmári interjúiban egy általa írt, de megsemmisített regényről. A Múlt, Jelen és Jövő kötetekből álló Hiába című trilógiát 1932–1935 között írta, de idővel „kinőtte”, és közlése szerint átadta az enyészetnek. Azon töprengtem, hogy akkor vajon miért beszél folyamatosan róla? Mi értelme van egy olyan műről bármit is mondani, ami nincs? Arra a következtetésre jutottam, hogy nyilván nem semmisítette meg, és meg lehet találni. Az író szavait biztatásként értelmeztem, mintha azt mondta volna: keressétek!

Élt még Szathmári egyik legjobb barátja, Keresztury Dezső (1904–1996) író, irodalomtörténész, akadémikus, akit felkerestem, és elmondtam neki hipotézisemet. Sose felejtem el a reakcióját. Felkiáltott: van Isten! Ebből megértettem, hogy nem semmisült meg a Hiába, tehát jó úton járok. De hogy milyen hosszú lesz az az út, nem sejtettem. Keresztury Dezső a trilógia keresésére biztatott, megéri, mondta. Sokkal később, Keresztury halála után jöttem rá egy írása fél mondatából, amikor már a regényt is olvastam, hogy ő nemcsak tudta, nem semmisült meg a Hiába, hanem olvasta is a „fasiszta kommunizmus” utópiáját. A Jövő-kötet cselekménye ugyanis egy totális diktatúrában játszódik a 2080-as évek Magyarországán. A benne leírt „homogén társadalom” kommunista társadalom nyilas elemekkel. Ezt a különös regényt azonban csak nagy sokára olvashattam, mert a buzgó keresés ellenére sem bukkantam a nyomára négy (!) évig. És egyszer csak meglett!

Hogyan?

Isteni csodaként került a kezembe. Betértem nézelődni a budapesti Kenyérmező utcai eszperantó könyvesboltba, s ott összetalálkoztam egy idős eszperantista ismerősömmel, Pandur Kálmánnal, aki ugyancsak a könyvek közt böngészett. Beszélgetni kezdtünk, s ő megkérdezte, min dolgozom mostanában. Csak szeretnék – feleltem –, de addig nem tudok haladni, amíg meg nem találom Szathmári Hiábáját. Biztos vagyok benne, hogy megvan, és remélem, hogy ki is lehet adni. Pandur Kálmán visszatette a kezében lévő könyvet a polcra, és azt mondta: hát akkor dolgozhat nyugodtan, a Hiába nálam van, Szathmári nekem adta megőrzésre. Mikor akarja látni? A meglepetéstől szóhoz sem jutottam. Később megtudtam, hogy Pandur Kálmán, akit Szathmári kitüntetett a bizalmával, nemcsak az eszperantó révén volt régi barátja, hanem összekötötte őket a hajdani alma mater, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégium is, amelynek mindketten a diákjai voltak, ha életkorukból következően más-más időszakban is.

Másnap megilletődötten ültem Pandurék könyvekkel zsúfolt szobájában, s néztem az asztalra kitett három hatalmas, bekötött könyvet. Az A/4-esnél nagyobb papírra írt, kézi munkával, minden valószínűség szerint könyvkötő szakember által kartonpapírba gondosan bekötött példányok voltak. Először a Jelent olvastam el, aztán a Múltat, s végül a Jövőt. A Jelen és a Múlt-kötetek valóban zsengék, a Jövő azonban kiadóért kiáltott. Hamarosan meglett az is.

Hogyan találtál kiadót?

Az egyik rendszerváltó egyesület az 1989-ben alakult Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület volt, amelynek alapító tagja voltam, ott mutattam be a regényt. Előadásom végén megkérdeztem, van-e a jelenlevők között valaki, aki ki tudná adatni. És volt. Ugrin Aranka, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője jelentkezett. Hamarosan összeismertetett Mátis Líviával, a kiadó egy másik szerkesztőjével, akinek a kérésére részletes utószót írtam Szathmári, a magyar Orwell, vagy Orwell, az angol Szathmári? címmel az utópiaíró munkásságáról az 1991-ben megjelenő könyvhöz. Így került az olvasók kezébe a magyar irodalom egy rendhagyó, kiváló műve, amelyhez még csak hasonlót sem írt senki.

Hamarosan már egészen mással foglalkoztál: református lelkészként diplomáztál, majd egyházi szolgálatba álltál. Hogyan jött ez a fordulat az életedbe?

A megtérésemmel kezdődött, 1985. december 6-án. Annak az évnek az elején egy éveken át tartó súlyos betegségből gyógyultam fel, ami a terhességem alatt támadott meg. A Cushing-kór meglehetősen ritka betegség, akkoriban nem is volt rá gyógyszer itthon, külföldről rendeltek nekem, orvosaim szerint kevés esélyem volt a túlélésre. A rokkantsági nyugdíjat javasolták, amit nem fogadtam el. Úgy éreztem, hogy ha elfogadom, azzal beletörődöm állapotom megváltoztathatatlanságába. Szép lassan egyre jobban lettem. Hamarosan egy ismerősömtől nagyszerűnek tűnő állásajánlatot kaptam. Minden szép rendben lévőnek látszott, de volt egy más jellegű gondom: úgy éreztem, hogy elnyel a szocializmus rendszere. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Máté 16,26) – teszi fel Jézus a kérdést, ami, akkor úgy éreztem, egyenesen nekem szól. Természetesnek találtam, hogy megújult életemet az Úr Jézus kezébe teszem, és szolgálok. Gyermekkori álmomat követtem felnőtt fejjel. Az ember negyven körül gyakran kerül életközépi krízisbe, nekem ezt a betegség jelentette, az orvosom által mondott legföljebb három év túlélési lehetőséggel. Nem imádkoztam gyógyulásért, mégis meggyógyultam. Isten lehetőségeit semmi sem múlja felül. Hálás voltam, és elvégeztem a Károli Gáspár Református Egyetemen a lelkész szakot. Utána örömmel szolgáltam kórházi és diakóniai, azaz szeretetszolgálati lelkészként, de ugyanúgy szerettem a gyülekezeti és a gyűjteményi szolgálatot is.

Teológiai tablókép

 

Az írással felhagytál?

Nem, de a szemléletem megváltozott. Ha az ember mindennap az Igére figyel, és igehirdetéseket fogalmaz, másképpen rangsorol.

Szathmári életművének feldolgozását eszerint fontosnak találtad, ugyanis PhD-disszertációd témájául választottad a Miskolci Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében…

Igen. Egy olyan magyar írót nem szabad elfelejteni, aki megelőzte nemcsak Orwellt, hanem Huxley-t és Zamjatyint is. Az említett műve csak azért maradt fiókban ötvenkilenc évig, mert Magyarországon megvalósult az író jövőről alkotott rémálma, ami megakadályozta a regény megjelenését. Sajnos a PhD-programom befejezéséről le kellett mondanom. Megvolt már az abszolutóriumom, a disszertáción dolgoztam, amikor hirtelen a családban lett rám szükség, mert férjem rákos lett. Valamiről le kellett mondanom, és ez a doktorálás volt. A szolgálatot folytattam. Amikor tudtam egy kis időt szakítani, azon dolgoztam, hogy könyvként ki tudjam adni az eredetileg disszertációnak szánt monográfiát. Erre 2017-ben került sor Kazohiniától Atlantiszig. Szathmári Sándor és utópiái címmel.

 

 

Ólomcukor című, legutóbbi regényed mögött számos önéletrajzi vonatkozást sejtek. Részben fiktív helynevet és személyneveket használsz. Téged sejtelek az egyik női főszereplő neve mögött.

Sokan gondolják, hogy a regény szereplői közül valamelyik én vagyok, azonban egyik sem vagyok én, még csak kicsit se. Ebbe a könyvbe apró mellékfigurákként néhány mondat, egész pontosan százötven szó erejéig beleírtam magamat és az akkori barátomat: a regény írása közben értesültem egyetemista kori barátom haláláról. A fájdalom, hogy itt, a földön már nem találkozunk, arra késztetett, hogy megörökítsem hajdani magunkat. A kegyelet íratta velem ezt a rövid szakaszt.

A regényeid alapmotívuma és történelmi háttere mélyen gyökerezik 1956 hazai és 1968 prágai eseményeiben.

Mindannyiunk életét alapvetően befolyásolták ezek a történelmi események, ezért van könyveim szereplőinek is közvetlen viszonyulásuk hozzájuk. Kortársaimmal 1956-ban nyolc-tíz évesek voltunk, 1968-ban húsz év körüliek. 1956-ban a forradalom színvallásra késztette szüleinket. Az Ólomcukor velem egykorú szereplői szüleik sorsának nemcsak tanúi, hanem részesei is. Amikor 1968-ban a prágai tavasz zajlott, mi, fiatalok helyeseltük a csehszlovákiai reformokat. Óriási csapást jelentett számunkra, hogy az akkori vezetés úgy vett részt a Varsói Szerződés akciójában, szomszédaink lerohanásában, mintha az a magyar nép támogatásával történt volna. El nem múló szégyenérzet gyötört bennünket a gaztett miatt, amit nem mi követtünk el. A prágai tavaszról A szabadulásban és az Ólomcukorban is írtam. Mindenesetre, több mint fél évszázad távolából is jól emlékszem az általad említett két történelmi eseményre. Sajnos az idő múlásával már alig vannak, akik emlékeznek, akik emlékezhetnek.

Kik a kedvenc íróid?

Nagyon nehéz kérdést tettél fel. Órákig sorolhatnám, és akkor sem lenne teljes a névsor. József Attila a legkedvesebb költőm. Furcsa módon azelőtt figyeltem föl rá, hogy egy sorát is olvastam volna. Megtudtam az iskolában, hogy április 11-én született, mint én. Azonnal kíváncsi lettem rá. Kihoztam Összegyűjtött verseit a könyvtárból, ugyanis József Attila-kötetünk nem volt otthon, mert édesapám nem szerette. Olvasd inkább Márait, mondta, ő is április 11-én született. De sajnos Márait nem tudtam soha annyira megszeretni, mint József Attilát.

Van egy olyan olvasási preferenciám, ami az évek során alakult ki, és egyszer csak észrevettem, hogy létezik: jobban kedvelem azokat a költőket, akik „reformátusul” írnak. A legnagyobbak közülük Balassi Bálint, Arany János, Ady Endre, József Attila. Ami József Attilát illeti, a szóhasználata és a mondatszerkesztése ismertette fel velem református gyökereit. Mindenki, aki olvasta a Curriculum vitae-t, tudja, hogy így kezdődik: „1905-ben születtem Budapesten, görög-keleti vallású vagyok” és a fájdalmas sóhajtást: „a görög-keleti vallásban nyugalmat nem lelt, csak papot”. A budapesti Kálvin téri református gyülekezetben voltam segédlelkész, amikor arra gondoltam, hogy valószínűleg a költő nem tudta, hogy reformátusnak vallhatta volna magát. József Jolán többször írt arról, hogy a testvéreivel eljártak a gyülekezetbe, s hogy Attila is szeretett ott lenni. Valószínűleg itt keresztelték meg, gondoltam, és elhatároztam, hogy utánanézek. Elővettem a hatalmas anyakönyvet, és mit ad Isten, benne volt, azaz benne van: József Attilát a református tradíció szerint keresztelték meg a születése utáni tizenharmadik napon. Nem tudtam, hogy Sasvári László orvostörténész nem sokkal azelőtt már felfedezte ezt a dokumentumot, és hírt is adott róla a Reformátusok Lapjában 1988-ban. A stílusa annyira kötődik a Károli Gáspár és Szenczi Molnár Albert által használt magyar nyelvhez, hogy abból következtetni lehet vallási gyökereire, legalábbis velem így történt.

Mik a terveid? Min dolgozol jelenleg?

Idős koromra való tekintettel nehéz erről beszélni. Nem azért, mintha nem dolgoznék szívesen. Amikor hatvannyolc évesen huszonöt év világi és huszonöt év egyházi szolgálat után nyugdíjba mentem, egy évet katasztrófaelhárításra kellett fordítanom, ugyanis a svájci frank alapú jelzálog miatt a bank el akarta venni a lakásunkat. Ott álltam a rákbeteg férjemmel, az elképzelhetetlenül alacsony nyugdíjammal, a hitelt már rég visszafizettük, ám a kamatok csak nőttek, nőttek. A kényszerhelyzetben azt a megoldást választottam, hogy eladjuk a budapesti lakásunkat, és helyette Pécsett veszünk egyet, s a különbözetből kifizetjük a jelzálogot. Így is történt. Örök hálával tartozom Kozma Imre atyának, az igaz keresztény embernek, akit a férjem ismert, és elmondta neki nagy bajunkat, mire ő azonnal segített. Férjem hálából lefordította szlovákra A remény ablaka című, Jókai Annával közösen írt könyvét. Ez kéziratban van, két másik, ugyancsak szlovákra fordított munkával együtt. Az egyik Jókai Anna Virágvasárnap alkonyán című kötete, a másik pedig Pilinszky János hittel kapcsolatos esszéiből készült válogatás, amely A teljesség felé címet kapta, az írások eredetileg az Új Emberben jelentek meg. Ez a három kötet készen van. Szeretném őket kiadatni.

Amikor Pécsre költöztünk, a nagy fáradalom után azonnal hozzákezdtem a már említett könyveim kiadásához. Szeretném folytatni ezt a munkát.

 

A szerző irodalom- és művészettörténész, a BTK Irodalomtudományi Intézet munkatársa

 

Tófalvy Éva honlapját lásd itt.