Kedves Barátném és gyűjtőtársam!
Mint ígértem, röviden beszámolok Neked a Képregénygyűjtők Nemzetközi Konferenciájáról – egyúttal erőt és kitartást kívánok a nálatok még mindig fennálló kijárási tilalom szerencsés túléléséhez.
Utam a kátyúktól eltekintve zökkenőmentes volt. Tanácsod szerint Magyarország fővárosát, Bukarestet elkerültem a Chuck Norrisról elnevezett hídon – ám a visszaúton nem kell sietnem, így talán lesz alkalmam megtekinteni a mindenki által csodálatosnak mondott várost. De elsőre inkább a konferencia szervezőiről fogalmaznék meg néhány dicsérő mondatot a magam keresetlen módján.
Itteni testvérszervezetünk a város kollégiumában szállásolta el konferenciánk résztvevőit. Ahogy a távolról érkező külföldi vendégeknek szokták, nekem is felkínálták a jelentkezéskor, hogy kérésemre egyedül helyeznek el egy szobában. Természetesen ezt a lehetőséget választottam, számos okból, amelyeket nem kívánok felsorolni, hiszen nem tartoznak szorosan a témához. A recepciónál a fülke ablakára ki volt ragasztva a konferencia plakátja, rajta az összes előadó nevével és előadása címével – örömmel láttam a tiéd is: Aliena Hammerschmied – Bioimagizmus a korai Marvel-képregényekben. Büszke vagyok, hogy én olvashatom fel remek dolgozatod! A plakát mellett egy csinos papírdarab állt, rajta a felirattal: We speak English, On parle francais, Mü gavarim pá ruszki. Köszöntem: Bonzsúr!, a bájos fiatal lány is köszönt: Ofkorsz! Bemondtam a nevem, ő pillanatok alatt – bár egy pillanat lehet nagyon hosszú is – előkereste a nekem szóló borítékot, amelyben a kitűzőm, ebédjegyek és hasonló kellékek húzódtak meg, valamint kezembe nyomott egy kulcsot. Franciául, majd angolul is elmutogatta, hogy a legfelső, harmadik emeleten keressem a szobám.
Vidáman, bár a fejem csóválva kipakoltam a csomagtartóból a bőröndöt, a laptoptáskát meg a plakáttartót, és fellépcsőztem a harmadik emeletre. Jót tesz a mozgás, biztattam magam – jót is tett, pillanatok múlva már nem éreztem az utóbbi időben állandósult enyhe fejfájásom, mivel elnyomta a térdeimbe beálló húzódás. A kulcson lógó táblácskán látható szám alapján hamarosan megtaláltam a szobát. Lepakoltam a csomagjaim, a zárba illesztettem a kulcsot – talált. Elforgattam. Majd ismét, és újra. A kulcs pompásan forgott a zárban, semmi ellenállást nem mutatott, mivel nem forgatta meg azt. Viccesek a vendéglátóim, gondoltam, nemhiába dicsérik a humorukat világszerte. Felkaptam hát a csomagjaim, és ismét lépcsőzni kezdtem, ezúttal lefelé. A recepción már egy másik fiatal hölgy volt, aki ékes angolsággal, amilyet mindenki megért, kivéve a született angolok, elmondta, hogy a kulcsnak márpedig nyitnia kell az ajtót, a karbantartó minden zárat ellenőrzött egy nappal korábban. Finoman hangot adtam a kételkedésemnek, majd felinvitáltam a hölgyet a harmadik emeletre, a szoba ajtajához, hogy demonstrálja, hogyan kell eme kulccsal kinyitni ama ajtót. Ő készségesen kötélnek állt – nemhiába dicsérik széles e világon e nép vendégszeretetét –, és azt is felkínálta, kérésemre, hogy a csomagjaim helyezzük el a recepciófülkében, amíg a demonstráció lezajlik.
A következő fontos jelenete a történetnek az, amikor a hölgy a kulcsot a zárba illesztette, elforgatta, lenyomta a kilincset, mire az ajtó nem nyílt ki. Az elforgatást és kilincslenyomást többször megismételte, mondanom sem kell: eredmény nélkül. Sokatmondóan sóhajtott, figyelmesen körbenézett, mint aki kandi kamerás felvételt sejt, majd megkért, hogy kövessem vissza a recepcióhoz. Ott röviden telefonált, majd javasolta, hogy amíg a karbantartó megjavítja a zárat, költsem el ebédem a kollégium kantinjában, addig vigyáznak a csomagjaimra. Kérdésemre, hogy milyen időtöltést javasol az ebéd felszolgálásáig hátralévő ötven perc kitöltésére, elmondta, hogy remek gyümölcsteát lehet kérni „csak úgy” az amúgy nyitva lévő kantinteremben. Újabb bizonyítéka a kelet-európai vendégszeretet és leleményesség nászának. Meditáltam hát egy finom tea mellett – meginni nem mertem, mivel az illata inkább állati, mint növényi eredetre utalt –, majd elköltöttem szerzetesekhez méltóan aszketikus ebédem.
Kedves Barátném, ezek a népek vigyáznak ám az egészségre, nem tolnak eléd kövér húsokat, zsírban tocsogó köreteket – némi főtt rizs meg egy vékony rántott hús egy kis csalamádéval éppen elég kalóriát tartalmaz.
Mire végeztem az egészséges ebéddel és üdvözöltem néhány ismerős gyűjtőtársunk, ismét jelentkeztem a recepción. Egy újabb hölgy, talán franciául, elmutatta, hogy a kulcs jó, a zár trés bien, a csomagommal mehetek fel a harmadikra. Így tettem, a biztonságérzet megsokszorozta erőm, és hat-hét perc múlva már a korábban is látott ajtó előtt álltam. Rövid fohász után a kulcsot a zárba helyeztem, majd elforgattam. És igaza volt a hölgynek: az ajtó kinyílt. Boldogan léptem a szobába, csomagjaim nyomban lepakoltam, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Az, valamilyen helyi szokás szerint, fejmagasságban sajt- és paradicsomdarabokkal volt díszítve – efféle természetközeli emberektől ne is várjunk műanyag ornamentikát. Majd az ablak felé fordultam, hogy körbetekintsek a szállásomon. Ekkor vettem észre egy ugyancsak helyi sajátosságot: a szobának csak három fala van, szabad az átjárás a szomszédos helyiségbe. Amelyről később kiderült, hogy szintén egyetlen vendég lakja. Nemhiába mondják vendéglátóinkról, hogy olyan emberek, akik vigyáznak egymásra – bármilyen problémám akadna, valaki rögtön felfigyel majd és segít.
Eddig, mint láthatod, minden rendben. Imádom ezeket az embereket, szokásaikat majd igyekszem otthon is népszerűsíteni, amit neked is ajánlok a Te köreidben.
Maradok őszinte híved, aki a továbbiakban is tájékoztat a fejleményekről:
Maximilian Rumluck
