Ez a sok dib-dáb dolgoknak tővel-heggyel s éllel- fokkal, ággal-boggal összehánt szemétdombja is arra való, hogy bölcsebbé légy!
Légy is, barátom, Olvasó!

Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus (1759-1762)

 

„Nem tudom, egyelőre alig tudom felfogni”; „szinte pontosan egy évvel a felesége után” – így értesültem Borsi-Kálmán Béla 1921. április 2-án küldött villámposta-leveleiből a nagy történész-levéltáros, Kecskeméti Károly haláláról már aznap, amikor bekövetkezett.

Nyolc évvel korábban Bélától kaptam a fölkérést, hogy adjak írást az általa szerkesztendő, Kecskeméti nyolcvanadik születésnapjára tervezett, Homályzónák című tisztelgő kötetbe. Ez számomra volt megtisztelő, már csak azért is, mert érthető módon nemcsak nem lehettem a Párizsban élő tudós tanítványa, de még csak nem is ismertem személyesen. (A megismerkedés alkalmát később is elszalasztottam: nem tudtam elmenni az „emlékkötet” budapesti bemutatójára.) A szerkesztő megérezte, kikövetkeztette, sőt, talán tudta is, hogy van a kötet tárgykörébe vágó mondanivalóm.

Kecskeméti családjából több szálon is legendás személyiségek kerültek ki, kezdve Lőw Lipóttal, az 1848–1849-es szabadságharc – hadd mondjam így, civil módra, tudván persze, hogy neológ volt, nem haszid – csodarabbijával. Károly nagyapjának, Kecskeméti Árminnak, a tudós makói rabbinak a testvére pedig Kecskeméti Lipót volt, a nagyváradi főrabbi, bibliakutató, a két világháború közötti erdélyi magyar közélet jelentős alakja, az Országos Magyar Párt Bihar megyei választmányának tagja, aki teológiai megfontolásból ellenezte a cionizmust; úgy értelmezte a szent iratokat, hogy a zsidóknak annak a népnek körében kell tanúságot tenniük Istenről, ahová Ő vitte őket, s akinek prédikációiban egyik komponensként a régi protestáns prédikátorok nyelvezetét is fölfedezni véltem egykor. Ligeti Ernő szerint, akinek egyik könyvében először találkoztam a nevével, amikor nemzetváltásra biztatták, ezt válaszolta volna: „Nem köphetek be abba a kútba, melynek vizéből egy életen keresztül ittam.” Később láttam az eredeti Kecskeméti-passzust is. A „köpés” persze nem szerepel benne, ennél jóval cizelláltabban fogalmazott: „Nem dobunk követ a kútba, melynek ittuk a vizét, és nem dobunk követ a kútba, amelynek vizéből inni akarunk…” – de aki a mondást lekerekítette, nyilván jól megértette az egyik elemét annak, amit a bölcs rabbi képviselt.

Az emlékkönyvbe írt rövid, részben montázsszerű Kecskeméti Lipót-portrém utolsó előtti bekezdése arról szólt, hogy a főrabbi nem hagyta volna cserben a közösségét:

„Csak találgathatunk, hányan próbáltak volna mentességet, kivételezettséget szerezni Kecskeméti Lipótnak, ha megéri 1944-et. Arra azonban mérget vehetünk, hogy nem hagyta volna megmenteni magát.”

A könyv megjelenése után, 2013. augusztus 21-én, 17 óra 54 perckor jelent meg a gépi postaládámban az alábbi levél. Magánjellegű, de szerintem közérdekű. Nem hiszem, hogy illetlenséget követek el, ha idemásolom:

„Kedves Tamás,

Nagyon megrázott, amit Kecskeméti Lipótról írtál, fogadd köszönetemet. Hároméves voltam, amikor meghalt, emlékem nem lehet róla, de sok szó esett róla Pesten is és Makón is. Cikked befejező passzusa kísérteties. Nagyapámat, Lipót testvérét le akarták venni a vonatról. Nem hagyta megmenteni magát.

Tisztelettel üdvözöl:

Kecskeméti Károly”

Nyitókép: Lőw Lipót síremléke a szegedi zsidó temetőben. Fotó a Szegedi Zsidó Hitközség jóvoltából.