Itt, a hegyen néha áthallás van az Ég és a Föld között. Különben általában mindenütt és mindig áthallás van, csak nem figyelünk eléggé. Sokszor hallani vélünk olyan dolgokat, amelyeket elsőre nem is nagyon értünk, vagy soha nem fogunk fel. Vagy később döbbenünk rá, hogy ezt vagy azt már régen hallanunk, látnunk, tudnunk kellett volna. Ehhez viszont jó lenne némi nyugalom. Kellene, hogy ne fojtogassanak bennünket böjtös sanyarú idők, s ne árnyékoljanak minket sápadt, aszalt, unalmas gondolatok. Kellene, hogy átlendüljünk a magunk önző szerelmén és saját félelmeinken is, amikor úgy gondoljuk, hogy életünk valójában nélkülünk történt meg, mint egy szerelem nélküli szeretkezés.
Igazi áthallás az Ég és a Föld között mindig ott mozog a kozmikus horizonton, ahol az univerzum ősidőiről mesélnek pletykás planéták. Olyan múlhatatlanul ősöreg csillagalakzatok, csillaglegelők, ahol a szférák zenéjét terelgetik csősz angyalok, s vigyázzák a harmóniát, mint régen a hegyen a szőlőt az azt pásztoroló szerelmes lányok és legények.
Nemrég kaptam egy lemezt, amelyen Liszt h-moll szonátáját játssza Tőkés Emese szivárványérzékenyen. Olyan régi fajta – légszennyezés előtti – szivárványtisztasággal, amely még a tavaszi esők és a tiszta források vizét is magához tudta szívni, s itt, Tokajban még a nyitva felejtett hordók szűz borát is. Itt ezek a részeg szivárványok voltak a legszebbek, mámorral teljesek, átfénylett rajtuk az ég is. Erősödik bennem az a felismerés, hogy Lisztet jobban értik a nők, mint mi, okoskodó férfiak. Persze az igazi nők, akik társak a teremtésben, csendesen meghúzódva nagyot és szépet alkotó férfiak mögött. Ahogy hallgatom ezt a zenét, az a sejtésem támad, hogy ezt nem is Liszt találta ki, hanem ő „csak” zenébe formálta zseniálisan. Ez a zene olyan, mintha egy nő gondolkodna a létezésbe belekeveredett emberről. Lisztnek ez a szonátája az emberi jelenség zenei természetrajza. Annak az emberi jelenségnek, amely élete drámai táncát járja a jó és a rossz, a Menny és a Pokol, a bűn és a bűntelenség között. Ő a fausti ember, aki sorsüldözötten téblábol Mefisztó és Margit, kárhozat és üdvözülés között. Közben reménykedik, hogy felérhet olyan lelki csúcsra, ahonnan érezhetők a létezést működtető tiszta energiák. Ezen a csúcson megérint az elcsendesedés. Itt már sem a tudás, sem a művészet nem nyújt vigaszt, csak a hit tud továbbemelkedni, túl a földi lelki légszennyezéseken, oda, ahol felhangzik Liszt „Kereszt”-motívuma.
Ebben a pillanatban hajtsuk meg a fejünket egy asszony előtt, akit Liszt gyengéden „őrangyalának”, „elefántcsonttornyának” nevezett, akit kora olyan szellemi nagyságai, mint Humboldt csodáltak. Cornelius, a festő pedig kijelentette, hogy sohasem találkozott még ilyen kiváló asszonnyal. Akit Antonelli bíboros „univerzális hercegnőnek” nevezett.
Ő az a múzsa, aki nélkül Liszt legnagyobb műve vélhetőleg nem született volna meg. Ő Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegné volt.
A szerző etnográfus, író
