Nemrégiben megjelent kötetedben, az Elfeledték magukatban egy képzelet szülte kisvárosias falu történeteit írtad meg. Miből építetted föl Ernyicsét? Milyen minták vezettek, van-e köze a valósághoz ennek a településnek?

Úgy sejtem, hogy titokban Macondót szeretnél mondani, csak nem szóban, hanem pislogással próbálod ezt kommunikálni. Itt le kell szögeznem, hogy Márquez egyáltalán nem jelentett ihletforrást, ez köszönhető a műveletlenségemnek is: a Száz év magány sokáig kimaradt az olvasmányaim közül. Miután pedig Horváth László Imrétől, a mentoromtól megkaptam, hogy van a közegben némi Macondó-érzet, már szándékosan kerültem Márquezt, amíg kész nem lett a kötet: nehogy bármilyen irányban befolyásoljon. Egyébként azóta természetesen elolvastam a Száz év magányt: és maradjunk annyiban, hogy értem, miért jött fel ez a vélemény anno. Ha konkrét helyszínt kellene mondani, ami mintát jelentett, akkor Gyálarétet emelném ki, itt nőttem fel. Ez korábban egy falu volt, ma már Szeged közigazgatási területéhez tartozik. Gyálán megfigyelhető egy hasonló alapélmény, mint Ernyicsén: közel élünk a határhoz – noha Ernyicsén nem szerb, hanem román határ van a szomszédban – és megvan az Alföldre jellemző csöndesség, nyugodtság. Egyszerűen:

nincs hova sietni, mert minden lapos, minden belátható, így minden elég távolinak tűnik

ahhoz, hogy ne akarjunk egyből rohanni. De persze ez csak egy sablonos, közhelyes leírás. Ezenkívül még az antropológiai tanulmányaim, amik főleg az idő problémáját egy közösségben érdekessé tették nekem. Itt gondolok például Vera da Silva Sinha antropológus asszonyra, aki többek között az eseményalapú időszámítást vizsgálta dél-amerikai őslakosoknál.

Történetekről beszélek, miközben akár el is hagyható a többes szám, s a kötet olvasható egy történetként, azaz regényként is. Hogyan született a mű, értem ezalatt azt, hogy mintegy véletlenül, több, azonos helyszínen játszódó történet kívánt maga mellé még több sztorit, vagy eleve koncepció volt egy sajátos közösség bemutatása?

Is-is: Kapory Oszkár, a polgármester már egy korábbi írásomban is megjelent, mint egy olyan karakter, aki önmagát önzetlen nikotintapasznak képzeli. Ekkor még Ernyicséről szó sem volt, a település Kapory következő történetében tűnt fel, Az irodai káposztáshordóban – ez egyébként már a kötetbe is bekerült. Ekkor már a pandémia idejét éltük, a bezártságban pedig az időérzékelés elkezdett jobban foglalkoztatni. Ernyicse, mint egy formálódó közeg, néhány meglévő karakterrel és egy abszurd felé induló világgal épp kapóra jött. Innentől már volt elképzelésem arról, merre szeretném vinni a helyi közösség történetét: egy olyan helyzetet kívántam teremteni, ahol az egységalapú időérzékelés megszűnik, és csak események mentén tudnak tájékozódni.

Ne a percek számítsanak, hanem az, hogy a polgármester milyen ciklusokban savanyítja a káposztáját!

Az érdekelt, hogyha a társadalmi konszenzusnak olyan alapjait ütjük ki, mint az időszámítás, akkor mi marad a közösségnek? Milyen mértékben magányosodnak el az emberek, ha az időszámítást teljesen egyedileg gyakorolhatják? Azt már csak extraként illesztettem be, hogy az időérzékelés mellett a térérzékelés alapjait is megpróbáltam kivenni a közösségből, azzal, hogy a történet egy pontján eltűnik a falu mellől Románia.

Az Elfeledték magukat abszurd világot tár az olvasója elé, mégpedig az abszurdnak inkább a groteszk irányába hajló, tipikusan kelet-közép-európai változatát érhetjük benne tetten, Hašek, Mrożek vagy éppen Örkény nyomdokain lépkedsz, de említhetjük akár Grendel Lajost is. A habitusodból fakad ez a világlátás, vagy úgy érezted, a történet, a közeg kívánja az abszurdot? 

Ezek a párhuzamok mindenképpen megtisztelők, ugyanakkor van itt egy apróság Szerintem a habitus nem elválasztható a társadalmi közegtől, sőt, bizonyos szempontból éppen ez teremt kapcsolatot az egyén és a társadalmi világ között, mivel a társadalmi struktúrák internalizálását segíti – egy kicsit bourdieu-i úton értelmezve a kérdést. De az okoskodáson túl, komolyan azt gondolom: nem lenne ugyanaz a gondolkodásmódunk, a világról alakított érzeteink – ha így értelmezzük a habitust – ha nem egy kelet-közép-európai közegben élnénk. Belekaphatunk az ernyicsei történet apróbb elemeibe: például a „határlét” érzete (fizikai és kulturális értelemben is), ami kimondottan a mi régiónkra jellemző. Ebben a történetben gyakorlatilag az történik a faluval, hogy a határon éldegélve egyszer csak megszűnik a térben: két ország közt egy sajátos dimenzióban találja magát: szerintem mi, magyarok, vagy akár csehek elég gyakran érzünk hasonlót. Ha erre az elemre fókuszálunk, akkor azt mondom, hogy a közegünk kívánja az abszurdot, a groteszk világlátást: egyszerűen azért, mert magunkról gondolkodunk így, ez a kódrendszer, a társadalmi tény, amiben megértjük egymást. Ez valahol a társadalmunk belső konfliktusainak megemésztését is szolgálja Jó példa szerintem erre, hogy nem szeretünk magunknak hősöket sem találni.

Deák Ferenc óta alig találunk államférfit, akinek a megítélése viszonylagos konszenzust élvezne.

Ehelyett inkább az abszurd megjelenítésekben jutunk egyetértésre: Kádárnak például szeretjük felemlegetni a furcsa, kötőszavakat túlhangsúlyozó beszédét vagy a krumplilevesét, de Horthynál is inkább gúnyt űzünk a giccses, úrhatnám politikából – amit tényleg folytatott – mintsem hogy összevesszünk ismerőseinkkel egyik vagy másik személy megítélésén. Most visszatekintve: talán az én könyvemben is egy hasonló érzetre akar reflektálni Ernyicse Horthy-legendája: a románokat elűző kormányzóval és a még csak pónikorban lévő fehér csikójával.

Az igazán jó abszurd mindig egyfajta absztreál, a valóságra reflektál, plasztikusan, érzékenyen, ahogyan ez a könyvedben is megfigyelhető. Mivel civilben szociológiával foglalkozol, nem meglepő a társadalmi kérdések iránti érdeklődésed. Az azonban, hogy nem direkt módon, hanem áttételesen foglalkozol ezekkel a dolgokkal, kiemeli a problémákat a jelenből, általánosabb érvényt ad nekik. Szándékodban állt ez az általánosítás, vagyis az, hogy tarts egy görbének tetsző, de nagyon is realisztikus tükröt a társadalom elé? 

Erre azt a választ illik adni, hogy természetesen, minden szándékos volt, egyébként 9/11 is le volt szervezve, sőt, az első világháború menetét is pontosan megtervezték előre, és már 1913-ban minden szabadkőműves tudott a trianoni tervekről. Persze, most karikírozok, ugyanakkor amit mondani szeretnék: szerintem egy idő után, ha kialakul egy prózai világ, az megteremti a maga törvényszerűségeit, amiben legalábbis érzetek szintjén megjelennek a valóságbeszivárgás határai. Valahogy így működött ez ennél a könyvnél is, hiszen ha ez a keret nem teremtődik meg, szétesik a világ. Igen, még az abszurd is, sőt, ez különösen érzékeny, hiszen valahol a teljes debilitás, a mellbeverő komolyság és a humor közt kell egyensúlyt találnia – az olvasóra bíznám, hogy ez nálam mennyire sikerült. És végső soron a valóságbeszivárgások teremtik meg a reális problémák általánosíthatóságát, és az abszurd komoly tartalmát. Ezt én úgy fogalmaznám meg, hogy az abszurd egy olyan esemény, ami a józan ész szerint nem történhet meg, ugyanakkor józan ésszel felfogható egy olyan oksági lánc, ami elvezethet a megtörténtéig. A valóságbeszivárgást ezek az okok adják és mivel egy a valóságban elképzelhetetlen eseményhez vezetnek, felfogható a valóságról alkotott gondolkodásunk korlátossága, és ez a felismerés vezethet el általánosabb fogalmaink, koncepcióink újragondolásához. Visszatérve az ernyicsei világra: az abszurd ennek mentén szükségszerűen kell hogy vezessen egyfajta általánosítási problémához, akkor is, ha a szerző tudatosan erre nem törekszik:

ha tényleg abszurd a világ, kiverekszi az absztreált magának.

És persze ilyenkor jön az a pont, hogy a szerző megkérdezi utólag magától: voltaképpen milyen általánosabb dologra akartam itt mutatni tudat alatt? Erre az lenne a válaszom, hogy ez valószínűleg az identitás: meddig tartanak a közösségi és az egyéni identitás határai, milyen fogódzkodók maradnak, ha a tér és az idő konvencióit kirántjuk a szereplők alól? Lényegében: léteznek-e egyének egyáltalán akkor, ha a társadalmi közeg lebomlik körülöttük? Ez a kérdéskör az aktuális, identitáspolitikai párbeszédek miatt is foglalkoztat, amelyek alapkérdése sok esetben az, hogy milyen mélyen akarunk belefúrni a társadalom rétegeibe, mik azok a minimális keretek, amelyek szerint egyre kisebb közösségeket ragadhatunk meg? Ennek mentén pedig az szokott lenni a dilemma, hogy hol található az a határvonal, amely fölött minden kis közösség problémáira, identitására még a teljes társadalomnak válaszolnia kell? Ernyicsén ezt a határvonalat például az időszámítás szintjén próbáltam átvágni.

Nemcsak az abszurd, a groteszk, de a mágikus realizmus is eszébe juthat az olvasónak az Elfeledték magukat lapozgatása közben, bár talán pontosabban fogalmazunk, ha mitologikusnak nevezzük a könyvet, semmint mágikus realistának. Ennek egyik eleme, hogy az időérzet is sajátos, kezdve azzal, hogy mi, olvasók gyakorta bizonytalanodunk el, hogy vajon melyik történelmi korban is járunk, mert bár vannak utalások szép számmal, amelyek kiigazítanak, mégis, a bizonytalanság érzése az erősebb. Az olvasó időtlenséget érez olvasás közben, helyesebben a mitikus időt érzi, a történelmen kívül rekedt korszakot. Mintha maga az idő is központi szereplője lenne a könyvnek. Ez is a mitizálás eszköze? 

Nem állítanám, hogy ez a mitizálás eszköze. Ha már az előbb abszurdról beszéltünk, az időkezelés inkább arra akar rámutatni, hogy

milyen furcsa az az emberi igény, hogy a történelemben el kívánjuk magunkat helyezni.

Tulajdonképpen miért foglalkozunk társadalomként azzal, hogy be akarunk lépni a történelem fogalomkörébe, és a múltat egyfolytában tudatos összehasonlítási alapnak vesszük a jelennel? Persze ezt a kérdést sokféleképpen meg lehet válaszolni: elvégre egy közösség lényege, meghatározó identitáseleme maga a története. Kérdés tehát: létezhet-e jól meghatározott időbeliség nélkül emberi társadalom? Ernyicsén – szerintem – legalábbis próbál létezni. A történetiség lényegében egyetlen legendából áll: Horthy Miklós valamikor felszabadította a falut a román megszállás alól, ez az esemény meghatározza a főtér és a presszó nevét, sőt a polgármester származásáról szóló legendákat is.

Sarnyai Benedek következő kötetében az időszámítással kapcsolatos dilemmákat vagy a kis közösségi legendákat mint témaköröket szándékozik továbbvinni
Fotó: Horváth Michelle

 

De ennyi az egész történetiség: Horthy legendás felszabadításáról se tudják, mikor történt, annyi bizonyos, hogy a románok eltakarodtak, és a faluhatárban egy szép napon feltűnt Románia. Csáford Jánosról, Ernyicse első polgármesteréről se tudni, hány éves, vagy mióta van hivatalban: ő létezik, ennyi bizonyos, az ernyicseiek pedig kezdetben az ő dalolászásához állítják az időszámításukat. Aztán, mikor jön az utódja, Kapory, már a káposztasavanyítás lesz a tájékozódási pont, de ezek az események csak a maguk ciklikusságában léteznek, nem adnak a ciklusokon túli történeti fogódzkodót. És mégis: az ernyicsei közösség eléldegél ilyen keretek között, és van egy sajátos identitásuk – még ha ez részint káposztaléből vagy később szúnyogpálinkából is áll. Ha ez mágikus realizmust jelent, akkor vállalom.

Ha már mágikus realizmus és a mitológia, García Márquez neve elkerülhetetlenül fölmerül ezen a ponton, de a szöveg több helyen Bodor Ádám hangulatát idézi, jóllehet messze nem annyira kilátástalan Ernyicse, mint a Sinistra körzet. Miként viszonyulsz ezekhez a kapcsolódási pontokhoz, egyáltalán a hasonlítgatáshoz?

Mindenekelőtt: a hasonlítgatás nagyon megtisztelő, Bodor Ádámot az egyik legnagyobb élő magyar prózaírónak tartom, és itt aláhúznám a prózaírót. Bodor szövegeit olyan szempontból tartom fontosnak, hogy az érdeklődése fókuszában a közösség áll. Lényegében a műveinek a közösség az egzisztenciális központja, nem az egyén. Persze gyakran van E/1-es elbeszélő, de ezzel együtt sem érezzük, hogy rá vagyunk celluxozva a főhős retinájára, és csakis az ő szemszögén keresztül értelmezhetjük a történetet. Ha már a Sinistra körzetet említed: mi lenne abból a könyvből, ha a főszereplő, Andrej Bodor alapkonfliktusa szerint kellene felfognunk a történetet? Lényegében négy mondatban rövidre zárhatnánk mindent. Andrej Bodor keresi a nevelt fiát, Béla Bundasiant, a mű körülbelül háromnegyedénél megtalálja, de az köszöni szépen, nem akar menni sehová, így elbúcsúznak. Bocsánat, ez nem is négy, hanem egy mondat volt. És mégis, a Sinistra körzet nemcsak ennyi, mivel valójában nem Andrej Bodor, hanem az itteni közösség a főszereplője a történetnek vagy történeteknek, az „egy regény fejezeteinek”. Ez a fajta fókusz nekem mindenképpen megkapó volt, bár nem állítom, hogy konkrétan Bodor járt a fejemben, valahányszor Ernyicse eszembe jutott. De a közösségi fókusz igen: ezért is van, hogy

a kötet első fele lényegében az egyes karakterek párhuzamosan futó, időnként széttartó narrációiból áll:

gyakorlatilag pszeudointerjúkról van szó. Az ilyen történeteket azért kedvelem, mert itt maga a történet, az esemény a főszereplő, mindenki, aki elbeszéli, a saját narrációjában központi figura, viszont az egészet vizsgálva, mellékkarakterré válik: így a fókuszt el lehet emelni az egyéni szintről. Bodorhoz egyébként még csak egy gondolat: szerintem a Sinistra körzet – és úgy általában a bodori világ – messze nem olyan kilátástalan, amennyire sokan szeretik beállítani. Bodor Ádám karakterei a maguk közegében teljesen életképesek, alkalmazkodnak a környezetükhöz, ami mutatja, hogy ebben a közegben igenis létezik konformitás, más szóval nem kilátástalan, nem élhetetlen. És igen, ez akkor is igaz, amikor az egyes karakterek időnként egymást vagy magukat meggyilkolják: a Sinistra körzetben önmagunk felakasztása egy adaptációs cselekvés, ami igazából még életképessé is tesz minket – az adott közösség szabályai szerint.

Egy első kötet mindig jelentős mérföldkő az íróember életében. Mit érzel most, hogy már kezdesz eltávolodni tőle, jól döntöttél, hogy ezzel a könyvvel nyitottál? A további terveid mennyiben kapcsolódnak az Elfeledték magukathoz? 

A döntés kapcsán: ez olyan, mint a párválasztás. Szóval a szabadidőmet mostanában azzal töltöm, hogy azon szorongok, miért épp ezt a kötetet kellett kiadatni. De végül úgyse nekem kell igazolnom a döntés helyességét – a párválasztásnál ezt megteszi a barátnőm vagy az ő anyja, a kötet kiadása esetében pedig az olvasó, ha lesz olyan, aki a családon kívül elolvassa. Persze a leendő anyós kivételes személy: az ő szava legalább annyira számít a párkapcsolat, mint a debütkötet terén. A további kötet- vagy témaötleteim annyiban nem kapcsolódnak az Elfeledték magukathoz, hogy egyikük sem Ernyicsén játszódik. Ettől függetlenül az időszámítással kapcsolatos dilemmákat vagy a kis közösségi legendákat mint témaköröket továbbviszem: jelenleg egy német kelet-afrikai közegbe. Ez a novellafüzér az első világháború egyik mellékhadszínteréről szól, a mai Tanzánia területén, itt a helyi német kontingens a háború utolsó napjaiig harcolt a britekkel. A fókuszomban most ez a közösség áll leginkább. De azt el kell mondanom előre: nem egy klasszikus háborús regény lesz, mivel a karakterei sosem fognak ellenséggel találkozni, mindig csak üldözik őket a pusztában.