sötétedés előtt
a végére pillekönnyű lett
mintha azért fogyott volna
hogy a koporsóvivők majd ne átkozódjanak
sosem volt lázadó inkább beletörődő
utolsó napjaiban már nem beszélt
csak veszteségeit gyomlálta
már megszökött tőle minden és mindenki
egyetlen lánya is akivel még
lehetett a régi időkről beszélni
mert csak a múltat szerette
ami agyongyűrt kopott fényképeken
egy ócska cipődobozban pihen
visszasíró
öledben kartondoboznyi
megsárgult papír
üldögélsz a teraszon
a rétté nőtt kertet bámulod
a vakondtúrások
szabályos kupacait
simogat a madárcsicsergésbe
száműzött rövidnadrágos múlt
ásójának támaszkodva
ott áll apád s magyarázza
a földet túró állatok
természetrajzát
megismered a giliszták
élni akarását
a hangyabolyba sűrített
világ kristályszerkezetét
– ha elkódorogsz útba igazít
és itt van veled most is
amikor az árván maradt
törött karú cseresznyefának
feszül a szél
[árnyékot hagytam]
árnyékot hagytam mindenütt
– a fény csapdája szétesett –
nem értem miért vagy ingerült
csak kivonni tud a képzelet
levelek hullnak szerteszét
az ősz bágyadtan ténfereg
nem látja titkunk belsejét
s ettől kapunk mi vérszemet
