Olyat kell mondania, amit magától is mondana

Hogyan született a Tragédia fordításának gondolata?

A családból tudtam Madách művéről. Budapesten biztosan volt példány a lakásban, de miután ötvenhatban, nyolcéves koromban disszidáltunk, Londonban már nem. Először 1968-ban mentünk vissza családlátogatásra, de az utunkat Csehszlovákia megszállása félbeszakította. Utána 1984-ben mentem, de már íróként, ösztöndíjjal, és ez megváltoztatta az életemet, nemcsak metaforikusan, hanem gyakorlatilag is, hiszen festőként indultam, és utána költőként fordító lettem. A látogatás végén kértek fel négy Kosztolányi-vers átültetésére. Nem könnyű fordítanivaló ő, de a négyből kettőt jónak is tartottam. Kezdeti lelkesedésem abból fakadt, hogy újból kapcsolatot akartam teremteni Magyarországgal, a magyar észjárással és költészettel. A nehézségekkel nem számoltam. Madách úgy került hozzám, hogy egy angol fordítást küldtek el nekem véleményezésre, és olvasás közben elkezdtem játszadozni magamban az első szín angyalénekeivel, és megállapítottam, hogy ez nekem egészen jól menne. Megírtam a lektori jelentésemet, és hogy magam is szívesen megpróbálkoznék a fordítással. Visszaírtak, készítsem el én. Bizonyára az is közrejátszott a felkérésben, hogy akkor már viszonylag ismert költőnek számítottam, a többi fordítójelölt pedig nem volt költő. Több verseskötet után, jó formaérzékemben bízva vállaltam, bár tudtam, hogy még tanulom a nyelvet, Vajda Tünde személyében pedig kiváló szerkesztőt kaptam. Vele aztán sorról sorra végigmentünk a szövegen, és ő hívta fel a figyelmemet a közmondásos vagy többértelmű fordulatokra. A megoldások könnyen jöttek. Fordítás közben Magyarországon többen, nem irodalmárok, kérték, olvassak fel belőle, és tetszett nekik, felismerték benne az eredetit, vagy amit hallani akartak. A munka ilyen sokféle egyeztetéssel zajlott. Nem volt előre meghatározott elv vagy cél, hogy minek kellene létrejönnie.

A fordítás utószavában írja, hogy el kellett döntenie, vagy kifundál valamilyen Robert Browning és Matthew Arnold közötti beszédmódot, vagy a mai köznyelvhez igazodik. Ilyen vagy-vagy kérdés ez?

Nem igazán. A megjegyzés abból fakadt, hogy Vas István barátommal beszélgetve fölvetődött, hogy ezek volnának a választási lehetőségeim. De nem kellett ilyen döntést hoznom, nyilván nem Browningot vagy Arnoldot utánozva kezdtem dolgozni. Dönteni a megrendelés okán kellett. A megbízást a Corvina adta. Úgy volt, hogy az 1989-es londoni magyar kulturális fesztiválon bemutatják a Tragédiát, ezért először játszható szöveget kértek, de miután elkezdtem dolgozni, közölték, hogy inkább míves, irodalmi legyen a fordítás. Nem is adták elő sem akkor, sem később – leszámítva másvalaki fordítását egy kis skót pinceszínházban. Úgyhogy mai angol nyelvre igyekeztem átültetni. Lucifernél ez nem okozott semmilyen nehézséget, ő XX. századi módon gondolkodott és beszélt, ahogy egyébként Éva is. A baj Ádámmal volt, mert az ő jellegzetesen XIX. századi eszmélődései mai angol nyelven kissé merevnek, kiszámíthatónak tetszettek. Gondolkodása üteméről van szó, hiszen folyton szónokol, és ekkor valóban felmerült bennem, hogy Browning példája hasznos lehet. Folyamatosan küzdenem kellett, hogy Ádámot életben tartsam. Nem vagyok benne biztos, hogy mindig sikerült.

Azt írja: „A rím lehet váratlan megváltás, papírápolónő, amely dacolva mindennel segít összeragasztanunk a világot, miközben mindvégig figyelmeztet kitalált voltára.” De a régi angol költészet szerette a rímtelen verseket, a modern pedig ódzkodik tőle, mert tart a klapanciától. A magyarban talán nincs ez az ódzkodás, mert a ragozás miatt nagy a rímválaszték. Madách ritkás rímelése jelentett-e problémát?

Az angol irodalom bővelkedik rímes és rímtelen versekben. Elsőként talán Milton érvelt a rímtelenség mellett. A klasszikus görög és latin minták persze rímtelenek voltak, de Pope rímes verspárokban adja vissza Homéroszt, Dryden pedig Vergiliust. Ám számos mai példa van rímtelen versek rímes visszaadására. Az angol versfordítási gyakorlat nem követett ilyesféle szigorú szabályt, és természetesen a klasszikus időmértékes verselést szinte mindig ütemhangsúlyossal adta vissza. A fordítók – és különösen a költő fordítók – egyenértékűségre, nem pedig másolásra törekedtek. Számos XX. század költő rímelt, ahogy a maiak is (köztük jómagam). A kortársak kifinomultan, áthajlásokba, enjambement-be rejtve alkalmazzák. A rím szerintem nem a sor végére tett dísz, hanem gondolat- és érzésformáló kompozíciós eszköz. Erről sokat írtam.

Az angol költészet bővelkedik a kifinomult és összetett rímes versekben. Az antológiákban több a rímes, mint a rímtelen vers, mégsem vágják szerzőik fejéhez, hogy klapanciák lennének. Az erősen ragozó nyelvekben van a ragrím, amelyet a költők megvetnek. Így nézve egyáltalán nem szűk az angol rímválaszték, ahogy az angol költészet tanúsítja.

A Tragédiánál az volt az alapelvem, hogy rímelek, ahol Madách rímel, és nem rímelek, ahol ő sem. Nekem ez nem okozott különösebb nehézséget, ahogy a fordításról írt kevés kritika sem tette ezt szóvá. De ha a kérdésből az következik, hogy a „természetes” eredetinek való megfelelés természetellenes, nyakatekert formát kívánt volna meg az angol fordítástól, az egyszerűen nem igaz. Ha a fordítás természetellenesnek hat, akkor az csapnivaló fordítás, vagyis egyáltalán nem fordítás.

Blake írja: „Milton bilincsben írt, amikor Angyalokról és Istenről van szó, de szabadon, ha Ördögökről és Pokolról beszél.” Madách bilincsben írt?

Blake szerint a Milton által leírt Isten zsarnok, míg az ördög hős lázadó. Ezt a romantikus felfogást fogalmazta meg Blake roppant erővel, megannyi rímes versben, illetve a Biblia Jakab-féle fordítására visszamenő rímtelen hetes soraiban, amelyeket aztán Whitman adaptált. Madách izgalmas eset. Lucifer jobb beszédeket mond, mint Isten vagy Ádám. Ádám bilincsben van: Blake Milton-értelmezése rá is áll. De Éva és Lucifer nincs bilincsben. Éva folyamatosan változik, míg Ádám ugyanaz marad. Persze Madách Éván és Luciferen keresztül is beszél, vagyis nem köti béklyó. Művét a vallási kétely és kétségbeesés hatja át, ahogyan a XIX. századi költészet nagy részét is.

Milyen volt a fordítás és általában Madách fogadtatása? Jelentett-e nehézséget a cím?

Nem. Lehetőségként felmerült az „Ádám álma”. A címváltoztatás gyakran indokolt. Itt alighanem a szerkesztő szava döntött, ő ragaszkodott az eredetihez. Az „Ádám álma” vonzóbb lett volna a XX. századi olvasó számára, és magam is hajlottam volna rá. Ilyen a szerkesztés folyamata. Vajda Tünde olykor visszafogott. Nem volt szabad kezem. Mondtam is utóbb Kúnos László barátomnak, a Corvina igazgatójának, szívem szerint készítenék egy másik, sokkal szabadabb, az élő nyelvhez közelibb, színpadképesebb változatot. A fordítás járhat azzal a veszéllyel, hogy bevett, szokványos, szép irodalmi nyelven szól. Ha a feltételek szabadabbak lettek volna, megváltozatok vagy betoldok egy-egy fordulatot, hogy a cselekményt feszületebbé tegyem, hogy jobban kibontsam a mageszméket, a drámát maivá tegyem. Erre egyéb tervek miatt sem jutott időm. Ráadásul ki a csuda bízna meg vele? A magyar drámának nincs keletje. 1989-ben a londoni fesztivál előtt folyt a vita, a Tragédiát vagy Spiró György Csirkefejét mutassák-e be. Én az utóbbit tartottam valószínűbbnek, de egyikre sem került sor. Ha kapnék öt többletévet vagy „hidegre tennének”, biztosan nekiállnék.

Amikor a fordítás elkészült, először angol kiadót akartunk keresni. Amikor az egyiknek elmondtam, hogy XIX. századi magyar verses drámáról van szó, mindjárt el is akadt a beszélgetés. Így először Püski adta ki New Yorkban a Corvinával közösen 1988-ban. Ám hiába írt szépeket róla a Times Literary Supplement és a talán a Modern Poetry in Translation, Madách neve senkinek nem mondott semmit, hiányzott róla az előzetes ismeret, pedig egyebek mellett J. C. W. Horne 1963-ban már lefordította. Ez sajnos a közép-európai, főleg a XIX. századi közép-európai irodalom sorsa. A hidegháború végén persze felfigyeltek a magyar irodalomra, de ez a kilencvenes évek után nagyrészt kihunyt.

Személyesen mit jelentett önnek a Tragédia?

Rögtön láttam, hogy remekmű, habár néhol nehézkes. Fontos témák körül forog, a jeleneteket jól el lehet képzelni, izgalmas Ádám és Éva viszonya a különböző alakváltásaik során, és a terjedelme ellenére pörög. Menet közben ráadásul magamat is felfedeztem. Noha az ember nem bújhat a másik bőrébe, olyat kell mondania, amit magától is mondana. Hinnem kellett azt, amit leírok. Az egészet persze Ádám, ez az értelmes, elkeseredett, alighanem papucs alatt tartott férfi uralja, aki feltehetőleg közel áll magához Madáchhoz, és aki az egész emberi létet tragikusnak látja, amiben a közvetlen személyes és nemzeti okokon kívül közrejátszik az az érzés is, hogy az emberiség a katasztrófa felé halad. A székfaragó Michelangelóval, az űrutazással és az eszkimójelenet nukleáris telével Madách a jövőt sejtette meg. Ezzel a prófétai szemlélettel, a hatalomról való gondolkodásával, az ő egyáltalán nem távoli, elvont világával tudtam azonosulni.

Hatott a későbbi életére, munkájára Madách?

Nem tudom megmondani. A szó szoros értelmében nem. Magam is írtam drámát, oratóriumot. Nem közös a hangunk, de van néhány írásom, amelynek egy-egy szakasza emlékeztethet Madách megfogalmazásaira, mert ugyanarról a személyről, az emberről szólnak. Én, ha jó, ha nem, gyorsan írok, gyorsan fejlik ki bennem egy gondolat, míg Madách lassú és módszeres. Közel áll hozzám, ahogyan Madách az érzelmi alapozást elvégzi, ahogy a világot szemléli, ahogy Tennysonhoz és Arnoldhoz hasonlóan a természet kegyetlenségét látja – nem tudom, ismerte-e Darwint vagy a bibliakritikát. A látomás, a szövegmozgás talán még hasonlít is. Ez soha nem volt tudatos, soha nem merült föl bennem, hogy ezt vagy azt Madách hogyan csinálná. Inkább azt kérdezném magamtól, vajon nem kerültem-e túlzottan Auden hatása alá, nem vittem-e túlságba a szürrealizmusomat. Az angol nyelvű irodalom egyik kamrájában élek. A magyar irodalomban az első szerelmem Weöres Sándor volt, utána Nemes Nagy Ágnes, akit jól ismertem is, és aki nagyon közel állt hozzám. De a párhuzamok keresése nekem nem mond sokat.

Jár Magyarországra? Tervez új könyvet kiadni magyarul?

Rendszeresen járok. Magyar fordításban három kötetem jelent meg. Öt-hat más nyelvre is lefordították a műveimet. Kínában három könyvet adtak ki tőlem. Furcsa viszonyom van Magyarországgal. Rengeteget írtam róla a fordításokon kívül is. A magyarokat a verseim kevésbé érdekelték, inkább az, hogy ők megjelenjenek angolul. Érthető, hiszen az olvasóközönségük roppant szűkre szabott, és ha angolul jelennek meg, ha jó időben jó húrokat pengetnek, nemzetközi hírnévre tehetnek szert, mint Nádas Péter, a Nobel-díj-esélyes és a Booker-díjas Krasznahorkai vagy bizonyos mértékig Esterházy.

Csak ezért furcsa a kapcsolata?

Nem. 1984-ben beleszerettem az országba, Budapestbe, egyfajta magyar hangba, szellemességbe, iróniába, eleganciába, a keresztülverekedés képességébe. Lenyűgözött a rendszerváltás. 1989-ben kilenc hónapot töltve Pesten közelről láthattam. Megismerkedhettem az írókkal, Göncz Árpádtól díjat vehettem át, aki Orbán Ottó barátommal lakott egy házban. Érzelmileg kötődtem. Azóta érzelmileg elidegenedtem. Időnként elutasítok dolgokat, amelyekre gyanakszom. A népi–urbánus ellentét mára a politikát is maga alá gyűrte – érzem ösztönösen. A hátteremnél fogva urbánus vagyok. Durvaságokat látok, drámai kisülésekkel. Ez elidegenít. A barátaimat szeretem. Rendszeresen meg is látogatom őket. Gyakran viszek ismerősöket, hogy megmutassam nekik Budapestet, amelynek múltja és szépsége megrendít. Tavasszal szingapúri költő barátomat kalauzolom. Fáj, hogy sokan, akiket szerettem, meghaltak. Weöres, Nemes Nagy, Vas István, Szántó Piroska elment. Ahogy a náluk fiatalabb Vajda Miklós is, korábban Vajda Tünde férje. A kilencvenes évek közepétől kezdtem úgy érezni, hogy ez nem az az ország, amelybe beleszerettem, mintha nem is ezt ismertem volna meg. Igyekszem magam hasznossá tenni. Fiatalabb költőktől jön ki fordításkötetem jövőre. De elmúlt a szenvedély. Az archetipikus magyar mozdulatot, a vállrándítást átvettem. Sajnálom azokat, akiket nagyra becsültem, és akiknek most nehézségeik vannak. Én azt hittem, van a magyar irodalomnak súlypontja, ezt megértettem, és óriási jelentősége van számomra, megváltoztatta az életemet, végtelenül hálás vagyok érte, hiszen más, jobb költő lettem általa. De ezt a súlypontot most nem észlelem. Kissé búskomorra sikerült ez a befejezés.

Az ember tragédiájáról beszélgettünk.

Az interjú angol nyelven készült.

Nyitókép: Joanna Millington felvétele