Azon az éjszakán is egész valójukat csak az töltötte be. „Nemigen törődtek ők a nyájukon kívül semmivel, talán az Istennel sem” – mondja a Jóisten közeléből a református lelkipásztor, Joó Sándor. A betlehemi pásztorok sem voltak különbek a Biblia első könyveiből megismert társaiknál, akik sokszor a legeltetésügyi vitás kérdéseiket, hogy kié a kút, ki itathat belőle, botjaik érveivel döntötték el, és e husángok voltak hivatva más tulajdonjogi kérdések „tisztázására” is.

Még a nagy pátriárka, Jákob, más néven Izrael (Krisztus előtt 1791–1644) pásztor fiai sem voltak különbek a Deákné vásznánál. Gyilkos irigységükben nem idegenkedtek attól, hogy öccsüket, Józsefet megragadják, leszedjék róla a „papa kedvence” tarkabarka köntösét, és őt magát éhhalálra ítélve, lelkiismeret-furdalás nélkül bedobják egy mélységesen mély, kiszáradt kútba.
S azután, mint akik jól végezték dolgukat, a tetthely közvetlen közelében jóízűen falatozni kezdenek. A kútból hallatszó tompa nyöszörgés sem veszi el az étvágyukat, sőt, további gonoszságra inspirálja őket. Ugyanis a távolból Egyiptomba tartó izmaelita kereskedőkaravánt pillantanak meg, azonnal átvillan romlott agyukon a nagy üzlet lehetősége. Szorgos igyekezettel kihúzzák-vonják Józsefet a kútból, s eladják a kereskedőknek. A remélt harminc ezüstöt (!), az ép áruért, az egészséges rabszolgáért járó fizetséget nem kapják meg, mert a kútba zuhanás következtében az áru megsérült, több csontja is tört, be kellett érniük kevesebbel, csak húsz ezüst ütötte a markukat. Az is jól jött. Alibit is gyártottak. Öccsük ruháját egy kecskebak vérébe mártották, s így küldték el apjuknak, aki meglátva a véres köntöst, zokogásban tört ki: az én fiam ruhája ez, vadállat tépte szét! Bűnhődtek e gonosz tetteikért?

Ez a kortalan bibliai pásztorvilág elevenedik meg Móricz Zsigmond 1931-ben írt novellájában, a Barbárokban is. Itt is a nyáj a minden. A „veres juhász”, hogy megszerezze a szomszéd nyáját és két szamarát, léleknyugalommal agyoncsapja Bodri juhászt meg a kisfiát, a „kisfattyút”, aki „olyan tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság”. Elkaparják a tetemeket, „tüzet raknak a sírra ganéból, s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.” Egészen úgy, mint négyezer évvel előttük Jákob nyájajuhász fiai. Aztán elhajtották a nyájat, „utánuk ballagdogált a négy szamár, meg a két sebesült komondor. A két juhász nyugodalmasan lépdelt megettük.”

A karácsonyi pásztorok ehhez, az ilyenféle pásztorkompániához tartoznak. Mégis, „az Úr dicsősége körülragyogta őket” (Lk 2,9). Hogyhogy? Ezeket a sötét alakokat? Biztos téves fordítás. Leveszem a polcról a bibliai görög szótárt. Meglepődve látom, hogy nincs itt semmi tévedés. Sőt, különös súlya van ennek a ’körülragyog’ (’perilampó’) igének. Az egész Szentírásban csak itt, Szent Lukács evangéliumának elején, a pásztorokra vonatkoztatva szerepel, és az ugyancsak Szent Lukács jegyezte Apostolok cselekedeteinek végén, a 26. fejezetben. Ez utóbbi előfordulás nem kevésbé botrányos, mint az előbbi. Ebben a fejezetben a fogoly Pál beszél arról Agrippa királynak, hogy Jézusnak már a neve hallatára őrjöngő veszett düh fogta el. Követőit, ahol tudta és ahogy tudta, irtotta. Ezért indult Damaszkuszba is, de útközben, déltájban a mennyből a nap fényénél ezerszer vakítóbb világosság ragyogta körül őket. S ahogy a pásztorokat a betlehemi éjszakában, úgy Pált is „nagy félelem fogta el”. A pásztorokban ezt a félelmet az angyal szavai oszlatták el, Pálnál pedig a fényből megszólaló Hang: „Saul, Saul!”
A Szentírásban a kettős megszólítás mindig a különös barátság, az elfogadás, a közvetlenség jele. És a Hang Pálhoz az anyanyelvén, héberül szólt. Az üldözött mutatkozott be az üldözőnek: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De kelj fel és állj lábadra!” Ezután Jézus megbízatást ad Pálnak: legyen az ő tanúja. Az arra érdemteleneket ragyogta körül az Úr dicsősége.
A pásztorok története ugyanazzal végződik, amivel a Jézust kivégző katonáké. A pásztorok, miután részesültek a betlehemi csodában: látták, amiről hallottak, „visszatértek dicsőítve és dicsérve Istent”. Ezek az emberek, akiknek szája gyakorta inkább a káromkodásra állott, a legmagasabbra jutottak, homo adoranssá, Istent dicsőítő emberré válnak. Erre a magaslatra jutnak el a Jézus meggyógyította betegek is. S ha Szent Lukács evangéliuma elején a pásztorok átváltozásán ámulunk, akkor mit szóljunk ahhoz, ami a végén történik? A Jézust kegyetlenül halálra kínzó, kivégző, marcona római katonák parancsnoka, a hóhérok hóhéra homo adoranssá, imádó emberré válik: „Látván pedig a százados, ami történt, dicsőítette az Istent, mondván: valóban, ez az ember igaz volt. Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lk 23,47; 1,37)

Jákob pásztorfiainak története vajon nem ezt mutatja? Akinek a halálát akarták, az menti meg őket a haláltól, az éhhaláltól. „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten jóra fordította azt” – mondta József a testvéreinek, és „megcsókolta mindegyik testvérét, és sírva megölelte őket”. (Ter 50,20; 45,25) Minden jó, ha a vége jó. És még ne reménykedjünk?

És hogy végződik Móricz Zsigmond novellája? A szegedi börtön kihallgatószobájában vagyunk. A rablásokért, gyilkosságokért a „veres juhász” nem kerülheti el a sorsát. Ezeket már mind a fejére olvasták, bizonyítást nyertek, így be is vallotta azokat. De az utolsó bűnét, a Bodri juhásznak és fiának meggyilkolását makacsul és görcsösen, felszegett fejjel tagadja, nem képes megvallani. A vizsgálóbíró azon töri magát, hogy erre rávegye. A juhász ezt nem is érti, hiszen enélkül is összejön a „kötél”. Értetlenkedve kérdezi: „Mit akar tőlem a tekintetes úr?” A vizsgálóbíró válasza: „Hogy megkönnyebbüljön (…). Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most, mikor már tisztán mehet az Isten elibe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?” A vallatás tovább folytatódik, de a „veres juhász” egyre csak tagad. A vizsgálóbíró hangja szigorúvá válik, és mielőtt szembesítené a vádlottat a letagadhatatlan tárgyi bizonyítékkal, így fakad ki: „Tudja meg, hogy az akasztófán sem lesz békessége.” Eredménytelenül lesz vége a kihallgatásnak. De az mégsem a vizsgálóbíró kudarcával végződik. Kifelé menet, az ajtó kilincsén a „veres juhász” szembesül a cáfolhatatlan bizonyítékkal, megtorpan, visszafordul, és vallomást tesz: „Tekintetes uram… Beismerem… Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért, meg a két szamaráért. Evvel meghajtotta a fejét (…). Megrokkantan ment ki az ajtón.” Távoztában, az utolsó szó jogán „a veres juhász” csak ennyit mondott: „Köszönöm alássan.” A köszönet a bírónak szólt, aki rásegítette a bűnvallomásra. Így „most már tisztán mehet az Isten elibe”, s ezért „az akasztófán ‘is’ lesz békessége”.

A karácsonykor született Gyermeknek köszönhetően van remény. Bálint Sándor 1931-ben a szegedi pásztoroktól hallotta, és rögtön le is jegyezte: „Kirje, kirje Kisdedecske, Betlehemi hercegecske, ki miértünk sok jót tettél, a pokoltól mögmentöttél…” A „veres juhásszal” mondom: „Köszönöm alássan!”