Egy könyvet tartok a kezemben, melynek címe – véleményem szerint – telitalálat.

A két szerző egyik alapötlete, hogy kettejük kétféle szakmai területének kettősségére fókuszáljanak, a szerkesztésnek köszönhetően meglehetősen jól sikerült: két fejezetben és két irányból közelítik meg egymást, pontosabban az egymástól eltérő, „kétféle” művészeti ágban készített alkotásaikat.

A kötetben elsőként Turczi Geometrikus csend összefoglaló fejezetcímmel felvezetett szöveges illusztrációi Vásárhelyi grafikáihoz azt a – mondhatnám – „toposzt” bontják le, vagy írják éppen át, miszerint a tradícióknak megfelelve, konvencionális alapállásból kiindulva, irodalmi művet csakis képzőművész illusztrálhat és kész, nem pedig fordítva.

Szóval a kötet első fejezetében, Turczi sajátos poézisének is köszönhetően, betűkkel, szavakkal és kiválóan komponált sorokkal készít irodalmi illusztrációsorozatot Vásárhelyi Antal finoman színes, egyedi grafikáihoz.

 

Olyan ez, mintha egy beszélgetésbe, mintha két ember őszinte, baráti diskurzusába tekinthetnénk be, miközben egy tiszta abrosszal borított asztal mellett ülve társalognak.

Mi – kívülállók – látjuk őket, halljuk, amiről beszélgetnek, de különös módon azt is megértjük, amit csak gondolnak, de ki nem mondanak.

Ez a könyv, a Kettős látás azért is figyelemre méltó, mert jól kiviláglik belőle, milyen nagyszerű dolog az írás, és milyen nagyszerű dolog a képzőművészet. Hasznos átélni, ahogy az irodalmi mű és a képi tartalom bizonyos elemei csak az olvasóban és nézőben lesznek azzá, aminek lenniük kell. A mű tehát itt, a sokféle személyiségek lelkében válik igazán művé. Az alkotó/szerző – olvasó/néző esetében az egymástól akár teljesen eltérő szocializációs és edukációs környezetük függvényében, egyéni módon teljesedhet ki a mű, és ugyanennyire lehet hatással rövid és hosszú távon is: markánsan differenciálva akár a legkülönbözőbb társadalmi szinteken is.

 

A Kettős látás szerzői – akárcsak a jó dramaturgok – igyekeznek feszessé tenni ezt a kalandot számunkra, és bizony jól is teszik. A kettős műtárgyegyüttes ugyan valóban egy könyv formában ölt testet: olvashatjuk
a sorokat és nézegethetjük a képeket, mégis feltehető a kérdés a műfaját tekintve: életjáték ez, látványtervezett színpadidráma-mű vagy egy részletes forgatókönyv, netán egy film storyboardja? Performatív, jelen idejű, megismételhetetlen történések sorozata? Filozofikus korrajz vagy szociológiai látlelet? Pszichologikus személyiségelemzés vagy egyéni impresszióktól indíttatott szubjektív, vizualizált közösségi mélyfúrás?

Azért fontos tényezője a tiszta abrosz ennek a kötetnek – mint kognitív képletnek –, mert egy asztalon ácsorgó zöld palackból szép poharakba kitöltött, illatozó vörösbor segít a barátoknak még közelebb kerülniük egymáshoz, és idővel a barátságos hangulat mellé más, fontos érzelmek is helyet kérnek maguknak. Gesztusokba és szavakba foglalva, hol felerősödve, majd elgyengülve sok mindenről folyik az egyre nyíltabb és őszintébb diskurzus: jelenről és múltról, főleg a „most”-ról, pontosabban a „mi van?”-ról.

Kérdések sorakoznak, és persze válaszok is: bölcsek, okosak, keserűek vagy fájóak akár, de akárhogyan is: mindenképpen igazak.

 

Egy neves író-költő és egy neves képzőművész közössé teszi az egyénit és egyénivé a közöset, felszabadítva, feloldva szorongató kételyeket, feloldva a geometria racionális képleteit és az organikus világ szabályosságát a lélek és a teória független együttműködésében, betűkben kirajzolt, szavakká tömörített, sorokká komponált poézissel, rajzokban leírt törvényen kívüliséggel, egy látható világ megépítésének vagy létrehozásának igényével.
A könyvből kisejlik, hogy nincsenek át nem írható törvények, át nem fogalmazható szabályok, melyek az életszerű működéshez szükségesek.

És igen, érdemes lenne a Kettős látás című kötet kapcsán irodalom és költészet, képzőművészet és illusztráció hosszas elemzésében is elmerülni, ám jelen esetben e két művészeti ág „oda-vissza” működő együtthatása a lényeg, nem pedig a szeparált, szegregált, leválasztott műtárgyelemző metódus követése.

Ha már itt tartunk, akkor hadd tegyek egy kis kitérőt az időben.

Turczi István József Attila-díjas, Babérkoszorú-díjas és Prima Primissima-díjas magyar költő, író, műfordító, szerkesztő, egyetemi doktor, irodalomszervező, a Parnasszus költészeti folyóirat és kiadó alapító főszerkesztője lényegében és nagyjából az 1980-as évek legelején indult el pályáján, ettől kezdve teljesítette ki szakmai életét.

Vásárhelyi Antal grafikusművész Magyarországra költözését követően aktív alkotó- és kiállító művészként szintén fontos szakmai díjak sorát tudhatja magáénak, valamint számos önálló és csoportos kiállítást is rendezett idehaza és külföldön. Szakmai vezetőként a hazai képzőművészeti közélet jelentős alakjaként és persze művészként szintén az 1980-as évek elejétől teljesítette ki szakmai életét Budapesten.

Semmiképpen nem szeretnék beékelődni kéretlen harmadikként ebbe a párosba, de magam is ugyanebben az időszakban kezdtem a pályámat, így hát nem is annyira véletlen, hogy mindkettejüket a nyolcvanas évek elejétől ismerem, és mind e napig jó viszonyt ápolok a két művésszel.
Akkor, 1980-ban a világ nem volt olyan nagyon tágas a számunkra, sőt, nagyon is szűk volt, de a nagyszerű dolgoknak, mint a művészet is, valahogy mindig találtunk helyet.

Térjünk vissza kettejük kötetéhez, a Kettős látáshoz.

A második fejezet címe: Éjféli szertartás, amely gyűjteménynek is tekinthető. Ezúttal ehhez a kollekcióhoz, Turczi István költeményeihez készített monokróm illusztrációkat Vásárhelyi Antal. Az előző blokkhoz képest a különbség csak annyi, hogy a költő ez esetben belső énjének szabad kitárásával tölti fel a sorokat, miközben szofisztikált módon megfogalmazott vívódásait emeli az olvasó szívéhez a lehető legközelebb.

Az előző fejezetben konkrét és színes vizuális benyomásokról, azaz konkrét művek alapján fogalmazott meg elemző mélységben egyedi költői műveket, egységgé összeszerkesztve azokat. Érdekes megfigyelni, hogy ott egyes szám második személyben szólítja meg az olvasót, és persze a grafikák szerzőjét, Vásárhelyi Antalt.

A személyesség, a mű és befogadó közötti kapcsolat ezzel a bensőséges, mondhatni intim tegeződő megszólítással csak erősödik. A sziporkázó szókapcsolatok intellektuális kiteljesedése nagyon közel hozza a költőt és a képzőművészt, egyúttal a szerzőket az olvasóhoz. Könnyen magának érzi az ember a szerzői kettősséget, ezt a kettős narratívát, ezt a kettős együtthatást.

Az Éjféli szertartásban megmarad az erős, belső, bizalmas közelállás, ám mégis intenzívebb a sajátos alkotói módszer alkalmazása, a mindig is hozzá köthető, sajátosan Turczira jellemző költői hang. Ebben a fejezetben Turczi számára végképp nem léteznek tabuk, nincsenek óvatos és elegáns, másokat megkímélni akaró gesztusok, hiszen csakis önmagából szakítja, tépi ki, mutatja meg, mutatja fel saját belső igazságának lényegét a költő, és ezt nagy alázattal teszi. Turczi István úgy gondolja, hogy bár kifejezetten fájdalmas is tud lenni, amit kimond, mégis küldetésszerűen kötelessége ezt megtenni, mert talán segíthetnek akár másoknak is ezek a versek.

Vásárhelyi Antal finoman megzabolázott vonalai rendezett egységben követik, olykor leíró hitelességű, tudományos jellegű szakillusztrációként a lélekáramlás költői sorait, máskor pedig a rajz szépen differenciált, hömpölygő, zizegő, vibráló felületeinek váltakozó terében igyekszik magából hozzátenni a művész saját lényét, hozzáadni a vershez, végül mintegy új, közös művet létrehozva. Érdekes kombináció ez, nem is szokatlan, hiszen a klasszikus rítusnak megfelelően most, ebben a fejezetben tulajdonképpen egy grafikus illusztrál irodalmat.

Itt azonban mégis másról van szó.

 

Vásárhelyi Antal világosan, racionálisan architekturális elemeivel, tisztán és hasítóan pedáns, egyszerű vonalakkal, jelekkel, foltokkal, geometrikus és mértani elemekkel ír le, pontosabban ír át mély lelki tartalmú, érzelmi vagy tisztán gondolati műveket. Olyan, mint egy médiumváltással, az eredetihez képest más technikával létrehozott parafrázisgyűjtemény. Bizonyos szoborszerű, statikus emberalakok sziluettszerűen, emblémajelleggel vannak jelen ezekben az illusztrációs kompozíciókban, de nem beszélik túl a verset, nem veszik el a néző asszociatív, belső képalkotásának szabad szárnyalását, legfeljebb elősegítik vagy megerősítik azt.

A monokróm, fekete-fehér grafikák megbontják a Vásárhelyi által egyébként kedvelt szimmetrikus alapállást, itt a művész lényegében áthelyezi a kiindulópontot és az alapvonalat is. Saját szabályait újraírja, és szabadságot ad az eddigi kötött vagy zárt rendszerek működésének is, ám marad a monokrómnál. Ez érdekes, mert egyrészről felszabadít, másrészről leegyszerűsít, emiatt pedig sajátos és különös feszültség keletkezik ezekben a grafikákban, s a feszültség dinamikusan fokozódik, amint a Turczi-verseket melléolvassuk a rajzoknak.

Különös korban élünk.

Erkölcsi, morális, etikai válságok által szétzilált, brutálisan polarizált világban keressük a magunk igaz valóságát, és vele együtt saját arcunknak a képét.

Nem beszélnék most világjárványról, háborúról, ökológiai, politikai és gazdasági bajokról – nem, mintha nem volna mindez fontos –, de beszélnék inkább „a művészetről”: irodalomról és képzőművészetről és a többi művészeti ágról és arról, hogy a művész minden időben, minden társadalom fontos indikátora, a művészet pedig létünk meghatározó, éltető része, az összezavart és beteg világ gyógyulásának kulcsa.

A művészet összetett szimbólum, az emberi élet szimbóluma.

Se több, se kevesebb.

 

A szerző Munkácsy-díjas képzőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem általános rektorhelyettese