Furcsa, enigmatikus címet választott Léka Géza új verseskötetének: Dzsó! Amerikai western hősének gondolhatná a gyanútlan olvasó. Ám az ajánlás lerántja a leplet a titokról: „Mesterem, Utassy József emlékére.” Emlékező könyvet olvashatunk hát, verses emlékezést. Utassy a hatvanas években színre lépő költőnemzedék egyik leghíresebb, legtehetségesebb képviselője. Tagja volt a Kilencek nevű költői csoportosulásnak, amelynek bemutatkozó antológiája, a hosszú, sokszor kilátástalannak tűnő küzdelem után megjelent Elérhetetlen föld (további szerzői: Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre) abban az évben látott napvilágot, amikor Utassy első kötete, a Tüzem, lobogóm. A kritika mindkét kötetet kedvezően fogadta. Utassy a Zúg március című versével a fiatalok kedvence lett, a verset titokban terjesztették, amelyet én magam is gépiratban olvastam először, mint zugárut kaptam valakitől, és adtam tovább. Lázító vers volt ez az „átkosban”, ikonikus költemény, nem vonhatta ki magát az ember a hatása alól. Íme az utolsó két sora: „Talpra Petőfi! Sírodat rázom: / Szólj még egyszer a szabadságról!” Utassy hangja váteszi, túlfűtött hang, Léka szavaival „fátumos, evangéliumi”. Tehát a költő választott mesterét kívánja megidézni, aki szerint a verset nem írják, hanem „élve élik”, a vers maga a költő. Arra biztatja a mester a tanítványát, hogy ne verset írjon, hanem költeményt. Elgondolkodhatunk azon, vajon mi a különbség a kettő között. A vers talán hétköznapibb, földhözragadtabb, a költemény emelkedettebb, himnikus, mint Utassy költészete. Léka önvallomása szerint, amit mestere ajánlott neki, letért az egy igaz útról. Mi volna az egy igaz út, az az Utassy költészetét ismerőknek elég világos: a népköltészetben gyökerező líra, a Nagy László taposta út, a nemzeti elkötelezettségű költészet. Léka az Utassy szellemiségét örökölte, stílusát nem, sok mindenben különbözik tőle, visszafogottabb, a metaforákkal spórolósabb, mint mestere látomásos költészete. Gondolati líra az övé. Költészetük egy tőről fakad, de másfelé ágazik. Jó tanítványnak bizonyult, amikor nem akart mesterére hasonlítani, különbözni mert tőle. Mesterről hiteles képet rajzolni meglehetősen kockázatos vállalkozás, hiszen könnyen elvetheti a sulykot az emlékező. Nehezíti az objektivitást, ha a mester egyúttal barát, hiszen irodalmi berkekben közismert, hogy Léka Utassy legbelsőbb baráti köréhez tartozott. Érzésem szerint ennek ellenére sikerült emberi közelségbe hozni az alkotót az emlékező versekkel, a mester-barátról. Nem hallgatva el gyöngeségeit sem. „De majd megismersz, ó, de meg ám, ha beledet is kitaposom, Gézám!” (Se papír, se penna) A költő ugyanolyan gyarló hétköznapi ember, mint bárki más.

Hiteles lírai portré született a szeretett költőről,

útba igazító verses esszé, lírakedvelőknek izgalmas olvasmány Léka Géza könyve. Hiába is a figyelmeztetés: „Azt mondta valaki a minap (…) fejezzem be a dzsózást, / hagyjak fel veled végleg, / már nem állsz jól nekem.” (Csak mustráltam) A rajongó emlékidéző nem esik túlzásokba, számol a realitásokkal, a költészet népszerűségének csökkenésével, a költő nimbuszának szertefoszlásával. „Sose hittem volna, hogy nekem, éppen nekem kell kimondanom: aki voltál, nincs már a világban.” „De én akarva-akaratlan viszlek, cipellek.” (Állnál a résben) A költő életben tartásáról vall a címadó négysoros versben is, amely a kötet záródarabja: „Nézek utánad, reflektorozok, / évtizedes köd a holnap, / mint reptéri kutyák a drogot / én onnan is kiszagollak.” Ebből kihallani – igaz, halkan – a mester hangját.

Egy költő, bármi legyen is a témája, elsősorban magáról ír. Akaratlanul is belelopja magát a versébe, ha már egyszer éli a verset. Így van ez ebben az esetben is, Utassy arcképe mellett kirajzolódik Léka Gézáé is. Régi témája neki Utassy, évek óta olvashatjuk a folyóiratokban a Dzsó-verseket, amelyeket rendre költeménnyé izzít, minden darabban tud valami újat mondani, nemcsak tényszerűen a valódit, de az igazat is.