Úgy hallottam gyerekkoromban, hogy a börtönélet üdébb eseményei közé tartozik, amikor a rabot lehajtják az udvarra egy körsétára vagy valami egyéb testmozgás végett, és nem kell a cellában kiböjtölnie, amíg az élet következő másodpercei is elmúlnak, percenként hatvan, óránként háromezer-hatszáz, hetenként hatszáznégyezer-nyolcszáz. (A büntetés-végrehajtási intézetekben 1957-ben tudomásom szerint még nem volt egységes munkarend, az adott parancsnokság döntött arról, milyen kedvezményeket ad. A Gyűjtőben már lehetett dolgozni, apám egyik pertársa szerint azért, mert a fogház vezetői munkával, sőt „kulturális elfoglaltság” biztosításával próbálták enyhíteni a sokkot. Itt történtek ugyanis a kivégzések; volt olyan időszak, amikor szinte naponta.)

Pontosítok: nem mindenki számára üdébb. Apámék idejében szépen egymásra rétegeződött a börtöntársadalom, egy időben ott voltak még a világháború állami adminisztrációjának tagjai, akiket 45 után háborús bűnösség vádjával elítéltek, a később odakerült „összeesküvők”, majd 48 után a munkásárulónak minősített igazi szocdemek, a következő etapban az 56-osok, és így tovább. Rémlik, az is előfordult, hogy valaki 48-ban lépte át ugyanazon börtön kapuját (úgy értem, befelé), a fia pedig nyolc évvel később, a forradalom és szabadságharc leverése után. Kormánytagok, vezérkari tisztek, szakszervezetiek, értelmiségiek és proletárok tanulgatták szépen zsebkendőnyi helyen az együttélés szabályait. (El ne felejtsem, ott volt még, tőlük elkülönítve, de általuk is láthatóan és külön kegyeket élvezve néhány ÁVH-s főnök és a munkásmozgalom egy-két egyéb régi harcosa – Péter Gábor és a Farkasok. El kellett ítélni őket, de a párt szempontjából voltak megkérdőjelezhetetlen érdemeik.)

Volt olyan smasszer, aki az előkelőségekre utazott. Fölsorakoztatta az udvarra lehajtott vegyes gárdát, és odaordított:

– Tábornokok, miniszterek, kilépni!

Ezeket az öregeket külön csuklóztatta meg. Egy ilyen alkalommal apám a sétakörben menetelt, Eörsi István, az író pedig egy alagsori cella ablakában a rácsokba kapaszkodva leste az esetleges friss híreket.

Apám akkor már értesült a legújabb eseményekről, így az Igazság című lap meg az illegális Élünk szerkesztőinek ítéletéről is. Innen kikövetkeztethető, hogy mindez 1957 kora nyarán történt, mert az ő perük meg a szerkesztőké ekkoriban volt, időben majdnem egybe-
esett. Amikor apám a körsétán az ablak elé ért, Eörsi odaszólt neki:

– Gáli?

Apám – gondolom, kiabálni a smasszerek előtt nem illett – a kezével mutatta: kötél.

Következő kör:

– Obersovszky?

Apám mutatja: kötél.

Eörsi elengedi a rácsot, és hátrazuhant.

Nem szavatolok a történet pontosságáért, csak azért, hogy apám ezt így élte meg, így tudom tőle, így emlékszem rá. A résztvevőkkel már nem tudjuk pontosíttatni. De azért ne vesszen kárba.

Nem gondolom, hogy Eörsi ijedős lett volna; az ellenkezőjét gondolom. Szinte provokálta a sorsot, és elvszerűen igyekezett mást tenni és mondani, mint amit elvártak tőle vagy rá akartak parancsolni. Kettőjük közül ő halt meg hamarabb, és bár szabadulásuk után legfeljebb véletlenül futottak össze itt-ott, ráadásul 1989 után más táborba kerültek – egyikük passzív MDF-támogató volt, másikuk SZDSZ-aktivista –, apámat megviselte Eörsi halála.

Tehát ellenkezőleg, Eörsi bátor, sőt vakmerő volt. De az átfuthatott az agyán, hogyha két barátját, köztük a világ legártatlanabb teremtményét, Gáli Józsefet fölakasztják, ő a tettei, írásai, nézetei miatt e logika szerint testvérek között is karóba húzást érdemel.

Később többször is egyazon sétakörben rótták a börtönudvart. Ne felejtsük, két, a világ dolgai iránt nem közönséges mértékben érdeklődő, 1957–1958-ban huszonhat-huszonhét éves fiatalemberről van szó (Eörsi két hónappal volt idősebb). Persze egymás mögé álltak, híreket cseréltek, csevegtek. Minthogy ez tilos volt, rendszerint felhangzott az úr szava (fogvatartóikat urazniuk, nem elvtársazniuk kellett, ez szerintem nem volt apám kedve ellenére való; Eörsi mindvégig baloldalinak, sőt kommunistának vallotta magát, de ezeknek persze nem volt az elvtársa):

– Az ősz meg a kopasz ne pofázzon! Álljanak ki!

Aki ismerte Eörsit, vagy látta a fényképét, persze tudja, hogy kettejük közül ő volt a kopasz.

Kiléptek. Félreálltak, egymás mellé. Röhögtek egyet, és beszélgettek tovább.

Akit kiállítottak a rendeltetésszerűen némán menetelő körből, arra nem vonatkozott a szólásszabadságtól való teljes megfosztás. Vagy talán őreiknek nem volt érkezése rájuk is figyelni.

A börtönudvar köreit róva is működhetnek a szabadság kis körei.