1943-től rendszeres családi programunkká vált a BBC magyar adásának meghallgatása este fél 9-től 9-ig. A rádiókészülék körül kialakított sarokasztalkán voltak az újságok, és a rádió fontosabb, érdekesebb tudósításaira még gyerekfejjel is odafigyeltem. Amit nem írtak meg hazai újságjaink, ezekből az adásokból tudtuk meg. A német hadijelentések adatait földrajzi játékom segítségével gombostűs zászlócskával jeleztem ugyan, de már tudtam, hogy nem igazak.
A front közeledtével egyre fontosabbá vált, hogy apám intézkedései már időben komfortosabbá tették a gimnázium tágas, boltíves pincéjét óvóhelyünk céljára. Amikor
már ez az óvóhely lett állandó lakhelyünk
és a bombázások lehetetlenné tették a normális áramszolgáltatást, mi mégsem maradtunk sötétben. Az Athenaeum Nyomda számára ugyanis az iskolaudvar melletti tűzfalon húzódott az egyenáram vezetéke és Siskovics bácsi, az egyik iskolaszolga (altiszt, ahogy akkor nevezték) a rendkívüli helyzetben onnan csent áramot rádiónk számára is. Így az angol rádió tájékoztatott minket az óvóhelyen is. Nemcsak a BBC híreivel, de akkor már a magyar munkatársak kommentárjaival, elemzéseivel is.
Így esett, hogy Londonból értesültünk arról, hogy az oroszok már két utcával közelítettek meg minket. Emlékszem, milyen várakozás töltött el bennünket. Őszintén szólva
nem az oroszokat vártuk örömmel, hanem szerettünk volna már túllenni azon, ami úgyis elkerülhetetlen volt.
Most már tudjuk, hogy Hitlernek köszönhettük a házról házra folyó ostromot, aki eszelősségében még akkor is a győzelemben reménykedett, amikor az orosz csapatok már Budapest határánál álltak. Budapest ostromával az orosz előnyomulást akarta késleltetni.
Derűlátással vártuk az oroszokat. A felnőttek körünkben úgy gondolták, hogy „mégis csak” a nyugati szövetségesek oldalán harcoló katonák. Nem történhet olyasmi, amit híresztelnek. Az csak propaganda…
Aztán belépett az óvóhelyre az első orosz katona. Mielőtt megpróbáltunk volna köszönni (mert betanultuk, hogy van oroszul a köszönés!), leakasztotta válláról a géppisztolyát, és egy sorozatot lőtt vele. Zárt térben, másra készülve, váratlanul. Nem tudtam, hová, kire lőtt.
Csak utóbb derült ki, hogy a mennyezetre ment a sorozat.
Aztán a pince-óvóhely más helyiségeiből is többször hallatszott a sorozatlövés. Nem tudtam, ott is a mennyezet volt-e a cél? Tizenhárom évesen, a derűlátó várakozás után, anyámhoz rohantam, belekapaszkodtam, mert már rázott a zokogás, a félelem rángása. Az első sírógörcs.
A katonák állandóan járkáltak, ami megtetszett nekik, elvették. Az én órámat is, amire oly büszke voltam. Szüleimmel éjszakára a szenespincében pokrócokra feküdtünk. Azt hittük, ott majd alhatunk. De oda is bejöttek, szemünkbe világítottak zseblámpával. Kimerült, álmos voltam, mégsem alhattam. Jött a második sírógörcs, rángatózva. Akkor 54 éves édesapám nyugtatott. Az orosznak nem tetszett a dolog, apám próbálta neki úgy magyarázni, hogy beteg vagyok.
Másnap az óvóhely idős férfinépét felterelték. Nem tudtuk, miért, hová? Utóbb derült ki, hogy a Nagykörút makadám köveiből a mellékutcáknál barikádokat emeltek, és onnan lőtték a szemközti barikádon lövöldöző németeket. A lövedék fogytán
az 50 kilós ládákat rátették a férfiak hátára, ők pedig a kapualjakból irányították őket, hogy a körülöttük fütyülő golyók zápora közepette vigyék a barikádra.
Bármily hihetetlen, édesapám visszajött. Belépett az óvóhely ajtaján. Úgy tűnt, legalább tíz évet öregedett. Én pedig – ahelyett, hogy örömmel nyakába ugrottam volna – megijedtem, rosszul lettem, jött a harmadik sírógörcs.
Attól kezdve állandó kísérője lettem édesapámnak, mintha meg tudtam volna védeni. Amikor
az oroszok által lopott autókat az udvaron őrséget állva kellett a férfiaknak védeni, nehogy más oroszok ellopják,
mentem édesapámmal együtt éjszakai őrségbe is.
Amikor először elindultunk farkasréti kertünkbe körülnézni, többször „botlottunk” férfiakat „kicsi robotra” gyűjtő, valójában Gulágra vagy a túlvilágra gyűjtő orosz katonákba, apám besöpörte nagy bajuszát, homlokába húzta rossz kalapját, mire az oroszok „sztari papa” legyintéssel engedték tovább, engem pedig „klapecként”.
Így történt, hogy az őszinte várakozás után nagyot csalódtam. A csalódások sajnos folytatódtak…
Nyitókép: Szovjet katonák dobtáras géppisztollyal (Fortepan)
