Elromlott a szökőkút,
száraz kőperemén tulipánok
forró szobrai állnak,
veri őket, s körben a fákat
a napfény.
Autók surrognak,
távoli, tompa a hangjuk,
a járdán centis hangyák
hemzsegnek – tán
eső lesz, tán az Úr,
kit magasan rejt a mély azúr
(fölöttem, s fölöttük ugyanúgy),
ilyenre írta algoritmusuk
minden helyzetre. Ámbár
nem értek hozzájuk,
ők se hozzám. És értetlen
állunk egymással szemben
az összes túlhevült kőtulipánnal,
a gépkocsikkal, a fákkal,
és oly távol Tőle,
ki mindezt megszervezte – 
ha esni akar, most már eshetne.