Angyalkám, ez nem olyan egyszerű!

Megható keretbe foglalta az emlékiratát. Azzal kezdi, hogy négy és fél évesen nehezen tudta elképzelni, lehet-e látni a sót a tengerben, és amikor a francia Riviérára tartva a repülőgép ereszkedett lefelé, édesapja rámutatott a hullámok tetején táncoló fehér fodrokra: „Nézd csak, angyalkám! Ott a só.” És az a kislány elhitte, mert az apja mondta. A könyv végén megtudjuk, hogy ezt az apró titkot ma is őrzi, ha az óceán felett repül és felfedezi a fodrozódó hullámokat, mosolyogva figyeli a „sót”, ami mások számára láthatatlan. Életre szóló ajándék, ha apánkkal van ilyen aprócska közös titkunk?!

Mindenképpen. Esetemben ez a feltáruló titok, vagy inkább közös nyelv azt szimbolizálja, hogy kiskoromtól kezdve kettőnk között szoros és bensőséges volt a kapcsolat. Apám komolyan tudott beszélni számomra ismeretlen témákról, fel sem merült bennem, hogy esetleg viccel. Néha rá is szólt az anyám, ne csinálja ezt, mert el fogom hinni. Persze egy kisgyerek mindent elhisz a szüleinek. Nekem is csak később vált gyanússá a dolog.

  

Hatvany Helga, a könyv szerzője
Fotó: Leslie Hoffmann

Ezt a könyvet meg kellett írnia! Ezzel tartozott az őseinek és saját magának. Nekünk, olvasóknak is fontos ismernünk a Hatvany család történetét.

Végül is apám miatt kezdtem el írni. Arra voltam kíváncsi, hogyan vált azzá, akivé lett. Ehhez az kellett, hogy megismerjem a családalapítása előtti életét is. Ez viszont önmagában kevés lett volna egy memoárhoz, ezért a felmenőink egyes tagjainak történetét is megírtam. Mindannyiuk sorsa izgalmas, akár külön-külön kötetet is lehetett volna nekik szentelni. Sokuknál találtam olyan adalékot, ami apám számára fontos volt, sőt közvetve az én életem alakulására is hatást gyakorolt. Tíz év kellett hozzá, hogy elnyerje végső formáját a könyv, persze közben voltak hosszabb leállásaim. Elhúzódott a kutatómunka is, és minél többet megtudtam a családról, annál inkább rájöttem, milyen keveset tudok.

Édesapja élete tele van titokzatos, rejtélyes részletekkel, melyekről sosem beszélt a szeretteinek, még akkor sem, amikor már nagybetegen feküdt a kórházban. Önnek a könyv írásakor is valósággal nyomozni kellett utána, hogy a hiányzó mozaikok összeálljanak, és néhol még így is csak feltételezésekre hagyatkozhatott.

Fotó: Libri

 

Ez is azt támasztja alá, hogy apám egész élete és személyisége rendkívül ellentmondásos volt. Brutálisan őszinte volt, ahogyan én is. Mindent megbeszélt velem gyerekkoromban és később is. Úgy éreztem, semmit nem hallgat el. Mindazonáltal tényleg volt néhány homályos mozzanata az életének, amit valószínűleg elmesélt volna, ha határozottabban rákérdezek. Magától nem mondta, én meg nem erőltettem, amit most már nagyon bánok. Alig lehetett tudni valamit az első feleségével, Dorisszal való kapcsolatáról és a börtönéveiről, nem is tartottam illendőnek feszegetni, nehogy fájó sebeket tépjek fel. Apám örök optimistaként továbblépett a múltján.

Ebből az a tanulság, hogy addig kell kérdeznünk a rokonainkat a múltunkról, amíg nem késő. Az összegyűjtött dokumentumok, adatok önmagukban száraznak tűnnek, mégis élővé tehetők a hozzájuk társítható életmesékkel. Így volt a Hatvany família esetében is?

Állandóan alakult a történet. Volt egy koncepcióm, ami köré csoportosítottam az anyagot. Lelkesen írtam egy ideig, csak akkor torpantam meg, amikor újabb és újabb részletek bukkantak fel, melyekről nem is tudtam, hogy léteznek. Rátaláltam például nagyapám nővérérének, a Hollywoodban forgatókönyvíróként is szép sikereket elérő Hatvany Lilinek az unokájára, akivel sajnos azóta sem találkoztam személyesen, mivel a keleti parton él, de rendszeresen e-mailezünk, és több értékes dokumentumot, fényképet kaptam tőle.

A hozzám került megsárgult levelekből olyan érdekes és addig ismeretlen momentumok derültek ki, melyeket nem hagyhattam figyelmen kívül,

pedig már majdnem készen volt a kéziratom. Borult a dominó. Kiegészítettem a meglévő szöveget, megváltoztattam az események kronológiáját, átszerkesztettem a fejezetek sorrendjét. Voltak olyan történetek is, például nagyanyám háború alatti sorsa, melyek egészen máshogy zajlottak le, mint ahogyan a korábbi információk alapján elképzeltem.

Eredetileg angol nyelven írta a könyvet, amely Amerikában 2022 nyarán Dreams, Nightmares, and Reality (Álmok, rémálmok és valóság) címmel jelent meg. Ezt fordította magyarra vagy újraírta?

Majdnem azonos a két szöveg. Mivel a magyar változat is az én munkám, megvolt az a szabadságom, hogy módosítsak rajta, pontosabban azokat a történelmi, földrajzi vagy irodalmi háttér-információkat kihagyjam, amelyek a magyar olvasók számára evidensek. Amerikában egy kisebb, független kiadó adta ki a könyvemet. Sajnos reklám híján viszonylag szűk kört sikerült elérnem vele, ennek dacára elég sok pozitív visszajelzést kaptam az olvasóktól. Ezzel szemben Magyarországon a Libri Kiadó hozzáállása minden várakozásomat jóval felülmúlta, s nagy öröm számomra, hogy a Viharos idők még egy könyves toplistán is heteken át szerepelt.

Azóta kerültek elő újabb titkok?

Igen. Egy újságíró megosztotta velem, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában betekintett az apámról szóló iratokba. Ebből kiderült, hogy amikor 1958-ban megpróbált disszidálni, azok az állítólagos embercsempészek, akiknek a segítségében bízott, egytől egyig beépített ÁVH-ügynökök voltak, és ahelyett, hogy átszöktették volna az osztrák határon, csapdát állítottak neki, tőrbe csalták. Mindeddig nem értettem, miért hiányzik nyolc hónap apám életrajzából, de így most már ez is tisztázódott.

Mi volt a legmeghatóbb része a kutatásainak?

Dorisszal való találkozásom volt az egyik érzelmi csúcspont. Apám angliai egyetemi tanulmányai során ismerkedett meg első szerelmével, aki elkísérte Magyarországra és az első felesége lett. Azt gondoltam, ha elbeszélgethetnék vele, az segítene felgöngyölíteni apám életének hiányos korszakait, valamint későbbi párkapcsolatainak furcsaságait, egyáltalán a nőkhöz való viszonyulását. Sikerült felkutatnom Dorist, 2012 elején nyolcvankilenc éves korában látogattam meg egy skóciai idősotthonban. Meglepően kedves volt velem, szívesen mesélt apámról, de amikor a börtönévekre és a hirtelen válásukra terelődött volna a szó, visszavonulót fújt. Könnyek szöktek a szemembe akkor is, amikor a legutóbbi magyarországi tartózkodásom során arról hallottam, hogy Hatvany Lajos és Ferenc húgának, Hatvany Irénnek milyen nagy szíve volt, sokat adakozott és istápolta a szegényeket. Az aranyidőkben rendszeresen meghívta a család gyáraiban és földjein dolgozó embereket a kastélyba, ahol vendégül látta őket. Állítólag

Hatvan volt az egyetlen vidéki város, ahol télen senki sem fagyott meg az utcán,

és senki sem halt éhen, mert a Hatvany család minden rászorulónak adott helyet, ahol meghúzhatták magukat, és ellátták őket élelemmel is.

Büszkeség tölti el a hírneves Hatvanyak hallatán?

Nagyon jó érzés, igen. Apám soha nem vitt el azokra a helyekre, például a hatvani kastélyba vagy a várbeli palotába, melyek valaha a családunk tulajdonában voltak. Ellenben sokat mesélt a nagy elődök irodalmi és művészeti tevékenységéről. Ez számomra is mindmáig szívmelengető érzés. Gimnazistaként kicsit igazságtalannak tartottam, hogy a család másik ágáról származó Hatvany Lajosról, a Nyugat egyik alapítójáról, Ady Endre és József Attila barátjáról és támogatójáról mindenki tudja, hogy kicsoda, miközben nagyapámról, az Ázsia-kutató Hatvany Bertalanról, a Szép Szó társalapítójáról, József Attila közeli barátjáról és legfőbb támogatójáról sokkal kevesebben hallottak. Mindketten jól ismerték az irodalmi Nobel-díjas Thomas Mannt, otthonaikban is vendégül látták, sőt a hatvani kastélyban is.

Valamelyikük mutathatta be egymásnak József Attilát és Thomas Mannt, ezután született meg a költő gyönyörű verse, a Thomas Mann üdvözlése.

Megemlíteném Hatvany Ferencet is, aki nagyon tehetséges festő volt, és felbecsülhetetlen értékű, mintegy nyolcszáz darabos képzőművészeti gyűjteményt hozott létre, melynek legnagyobb részét németek, majd oroszok rabolták el. Leszármazottai hosszas kutatás és nagy erőfeszítések árán kaptak vissza néhány festményt. Én pár darab régi könyvet őrzök a család hagyatékából, és Vera nagymamám ezüstkeretes tükrét.

Fizikus édesapja is nagyot alkotott, már az ötvenes–hatvanas években a numerikus számítógép-vezérlés atyjának számított, de valahogy mégsem az ő nevét emlegetik feltalálóként. Nem fáj ez Önnek?

Nézze, szakmai körökben a mai napig ismerik és szeretettel beszélnek róla. Ezt magam is megtapasztaltam. A Miskolci Egyetemen az ő nevét és emlékét őrzi a Hatvany József Informatikai Tudományok Doktori Iskola. Egyébként külföldön majdhogynem elismertebb volt, mint a hazájában. Magyarországon nagyobb hal volt egy kisebb tóban, és nem pedig fordítva. Ki tudja, miként alakul a karrierje, ha a háború után Angliában marad, vagy a hatvanas években nekivág Amerikának. Nem érdemes találgatni. Ha élne, erre azt mondaná, amit oly sokszor hallottam tőle: „Angyalkám, ez nem olyan egyszerű!”

Mi a Hatvanyak legnagyobb öröksége?

A vagyon, a pompa, a jólét ellenére egyiküket sem az anyagi javak felhalmozása érdekelte, hanem a teljes élet megélése. Tehetségük, szorgalmuk, kockázatvállalásuk révén a magyar ipar és a kultúra fellendítésén fáradoztak. Közülük többen a pénzüket és ambícióikat a művészetek, az irodalom támogatására fordították, de jellemző volt rájuk a jótékonykodás, az adakozás is. És ki ne hagyjam a legfőbb jellemvonásukat, a széles látókört, a konokságot, a keményfejűséget. Ezekből én is sok mindent örököltem.

Harminchárom éves koromig Magyarországon éltem, sok emlék köt ide,

itt ismerkedtem meg amerikai férjemmel. Együtt költöztünk az Egyesült Államokba 1994-ben. Azóta mindkét parton laktunk, sőt Kanadában is, jelenleg Kaliforniában van az otthonunk. Nemzetközi üzleti koordinátorként és rendezvényszervezőként dolgoztam, majd visszatértem gyermekkori szenvedélyemhez, a lovagláshoz, segédedző és belovagló lettem, illetve alapfokú díjugratásban versenyeztem is. Aztán jött a könyvírás… Hogy lesz-e következő? Az még a jövő zenéje.

Jut eszembe: nem kellett volna bárónőnek szólítanom?

Jaj, nem! Egyáltalán nem! Elég az, hogy a régi barátaim így viccelődnek velem, és a magyarországi könyves sikereimet látva a férjem is szólított már bárónőnek.

A nyitóképen: Hatvany Helga szüleivel a budai kertükben, 1963-ban