Bertha Bulcsu tart velem gondolatban, Balatoni évtizedek című riportkönyvéből szól hozzám időnként. „A hegyközség házaihoz rossz utak vezetnek, sokszor két-háromszáz métert is gyalogolni kell egy-egy vödör vízért, nincs villany, nyáron nagy a forróság, télen nagy a hideg. Ha kiadósabban nekiered a hó, ezeket a házakat hetekre elvágja a külvilágtól. Miért szeretnek az emberek mégis kint a hegyközségben lakni?”

Ez utóbbi mondattal kezdem, amikor megérkezem Csaba és Magdi 3760 négyzetméteres birtokára. „Nem akartunk ilyen nagyot, de ez volt eladó.” A kerítés nélküli bejáratnál fogadnak, a szarvasok, őzek, vaddisznók és rókák aligha vesznek tudomást az ember által dróttal kijelölt határokról, ami meg az emberi viszonyokat illeti, a hegylakók ügyelnek a másikra, a másik portájára. Megfordulok, és az iménti kérdés elnémul. A látvány nem kíván szavakat. Balra a Tihanyi-félsziget nyugodt hegyhullámzása, a félsziget aszófői nyakánál tovább látni a Balaton keleti medencéjére, a másik irányban meg, a déli parton Szemesig.

Csabáék 2016 szeptemberében kerültek birtokba. 1989 óta jártak Fövenyesre, a hegy alatti, part menti telepre. „Nyugdíjasok voltunk már mindketten, szerettünk volna a környéken maradni” – mondja Magdi, közben leülünk a fenyőfák alatti asztalhoz, a vendégnek „kijár”, hogy tekintete a tó látványán pihenjen meg – elragadtat, nem enged.

 

Nekik elég idejük van csodálni a tájat, a vizet. „Mindketten nagy horgászok vagyunk”, merthogy az egyik fényképen feltűnik Magdi fogásbüszkesége, a kilenckilós ponty.

„A horgászok nagy pontyokat fogtak a nádasokban, s ha eladni nem lehetett, hát elajándékozták” – mondja Bulcsu. Így vannak ezzel Magdiék is, vagy a ház asszonya pazar étekként szolgálja fel a legutóbbi fogást. Magdi gasztronómiai kínálatát, fantáziagazdagságát, a feltálalt ételek ízharmóniáját, gusztusos tálalását megirigyelhetnék a legelőkelőbb vendéglők is.

Az épületet valaha présháznak építette a gazdája jó néhány évtizeddel korábban, és igencsak gazdaságosan gondolkodott. Az alsó szint egyik fala a hegyoldalnak támaszkodik, a másik meg a télen-nyáron hétfokos pincének. Nyáron hűti, télen fűti a gondosan felújított otthont, mert hiszen a rokonszenves házaspár itt tölti az év legnagyobb részét. Beszerezni tíznaponta Füredre járnak, vagy a másik irányban Tapolcára, legutóbb azon a környéken vásárolták a vajpuhára sült ürücombot. „Haza… – Csaba mindjárt kiigazítja magát –, szóval Budapestre csak akkor utazunk, ha valami feltétlenül elintézendő adódik.” Mosolyogva gondolnak arra, ami „odafönt” nemegyszer előfordult: Csaba olyan messze tudott csak parkolni a lakástól, hogy utána villamossal utazott haza…

Az ember a hegyen, ebben a látványban könnyen kamalduli szerzetessé válik. Abban az értelemben mindenképpen, hogy jobban tartja magát a figyelmeztetésükhöz: mielőtt megszólalsz, gondold meg, hogy amit mondani akarsz, van-e olyan szép, mint a csend, amelyet szavaiddal éppen megtörni készülsz.

Bulcsu is nyilván ilyen csöndhangulatban jegyezte le: „Először a tájról kellene beszélnem, a hegyek bazaltomlásairól, a bazaltszínekről, melyek a tóból a késő őszi hajnalokon mélyszürkén és tintakéken az égre verődnek. A nap hevéről, s a dermesztő téli szélviharokról, melyek meghatározzák az élet rendjét, formáját, lehetőségeit. Az élőlények igazodnak a tájhoz. Az ember éppen úgy, mint a nyárfák, sarjerdők, nádasok vagy a dankasirály, a kis lilik s az erdei vércse, a vaddisznókondák s a szelídnek látszó őzek.”

A ház alatt a kordonos szőlő kilenc sorban, soronként ötven méter hosszan szívja magába a nap hevét, állja az idei aszályos nyarat – a szőlő gyökerei mélybe igyekeznek, a növény így áll ellen a felszíni világ időjárási változásainak. A felső részen, a ház mögött, vezeti tekintetemet kéznyújtásával Magdi, tizenhét mandulafa sorakozik, a környéken hagyományosan jól érzi magát a mandula, öt diófa vet árnyat, odébb sárgabarack, szilva, őszibarack. És a bokorrá terebélyesedő fügefa, terjedését azonban nem kell sövényvágóval kordában tartani, „a visszajáró őz nagyon szereti a fügét és a friss hajtásokat, gondoskodik róla”. Magdi mosolyogva hozzáteszi: váljék egészségére.

A szőlősorok – első pillantásra – gazdaságtalanul távol állnak egymástól. Ez igaz, magyarázza Csaba a mérnökember pontosságával, de egyiket se árnyékolja be a másik. A szőlő tövét – gépi kapával – lazítják fel,

a sorok között meghagyják a füvet. „A lefutó esővíz így nem pusztítja a termőtalajt”, és a várakozó időben hozzáteszi: „Már ha esik valamikor…”

A hegyi emberek megtanulnak észszerűen gazdálkodni, különösen a vízzel. „Odalent a csodálatos víztükör, de idefönt nagy gondot okoz a vízhiány. Van két ciszternánk, idén azonban olyan kevés esett, hogy nem elegendő, ami összegyűlik. Az egyikből működnek a fürdőszobák (időközben két kis szobát, zuhanyzót alakítottak ki a tető alatt, „ha jön a család”), abba havi rendszerességgel hozatják a vizet. „A szomszéd szőlő tulajdonosa szállítja nekünk. Csak szólnom kell, Józsi, kifogyott, és rövidesen érkezik a két és fél köbméteres lajtoskocsival. Egy hónapra elegendő. A másik ciszterna a szőlő végében van, ha valamit nagyon meg kell locsolni.” A szennyvizet biológiai derítés után a szőlősorokra folyatják.

 

A házaspár, Magdi szavaival, belecsöppent a szőlészetbe, az itteni szőlészetbe, mert azért hozták magukkal korábbi ismereteiket. „Úgy vettük meg, hogy tíz nap múlva szüretelni kellett, az előző fiatal tulajdonos, aki nagyapjától örökölte, már nem akart ezzel foglalkozni.”

Magdi a borász, mondja Csaba, felesége tudománya iránti nem titkolt büszkeséggel, ő a maga vincellére. Évjárattól függően akár hét hektó mustot is lead az ültetvény, „de inkább a négy-öt hektó a jellemző, az ilyen aszályos évben különösen”. Honnan a tudás?

Elmondása szerint Magdi sokat olvasott utána, „de egyik nagynénémnél az alföldi Homokon kisgyerekkoromtól sokat jártam a szőlőben, később már Csabával, nem volt idegen tőlünk a szőlőművelés”. Egy kis történelmi „betoldás”: a nagynéni „maradék” szőlőjére emlékeznek, amit meghagytak nekik, miután kuláknak nyilvánították őket. Magdi vegyész lévén, otthon van a borászatban. „De sok minden előjön a régi időkből, mit mondott, hogy is mondta a nagynéni?”

Ma már kissé más az élet, okos gépek segítenek, ám most is helytálló, amit Bulcsu ír: „Itt fent a hegyoldalban gyakran hallom a gazdáktól, hogy a szőlő a görbe hátú embert szereti. Bizony, igazuk van… Aki szereti a szőlőjét, és minden előírt munkát rendszeresen elvégez, annak a háta öt-tíz év alatt meggörnyed, meggörnyedhet. Hajnali négykor már csattognak a kapák a köves hegyoldalban, s este csak a teljes sötétség tudja az embereket kimozdítani a szőlőből. Különösen tavasszal, nyár elején sok itt a munka. Kezdődik a nyitással, metszéssel, hajtásválogatással, aztán folytatódik a kötözéssel, permetezéssel, s az újabb és újabb kapálásokkal. A fülledt, peronoszpórás időkben van olyan gazda, aki kétnaponként újra permetezi a szőlőjét. Ha csak a legfontosabb munkákat vesszük sorra, az is kitesz egy hatszáz négyszögöles szőlőben harminc napot. A tavaszi nyitás négy nap, a metszés négy nap, a karóigazítás egy nap. A kapálások, sarabolások újabb tizenkét napot vesznek igénybe. A szőlőt a nyári időszakban legalább négyszer meg kell permetezni, ez újabb négy nap, s maga a szüret, a szőlőfeldolgozással s a pince előkészítésével négy-öt nap.”

A borkészítésről Magdi azt mondja, nem akkora tudomány, inkább gondos odafigyelést igényel. Szüret, darálás, préselés. „Be kell tartani bizonyos szabályokat.” Csaba hozzáteszi: „Mi bogyózunk, a daráló elválasztja a szemeket a szártól, csak a bogyó kerül a présbe, így nem érezni a szár ízanyagát.”

Szigorúan csak egyszer préselnek, az így kikerülő cefre ott érlelődik a ház déli oldalának állított hordókban, és amikor elérkezik az ideje, „kiváló pálinka csordul ki belőle a vöröstói szeszfőzdében”.

Magdi nem használ semmiféle vegyszert, permetezéshez is biológiai módszert alkalmaz. A kén az egyetlen az első fejtés után, „de én azt is a minimumon tartom: húsz milligramm literenként”. Az arányt fejtéskor ellenőrzi, hogy meglegyen, de több még véletlenül se.

„A balatoni bor azért olyan finom – mondja Csaba, és letekint –, mert a Balaton felülete visszaveri a fényt, olyan, mintha két nap sütne.”

Jó néhány helyen megújításra szorult az ültetvény. „Rizling, zöld veltelíni volt a zöme és két tő kékfrankos. Úgy alakítottuk át, hogy teremjen olyan fajta is, amely már augusztus elejétől érik, legyen mit csipegetniük, ha jönnek az unokák, s mivel vörösbort is készítek, abba pinot noir, kékfrankos és egy kis hamburgi muskotály kerül. A vörös- és a fehérbor egyaránt házasított. „A rizlinghez inkább fűszeresebb, zamatosabb fajtákat adunk.” Örülnek a jó termésnek, és nemigen aggódnak, mint ahogy Bulcsu írt azokról, akiknek a megélhetése függött a szürettől.

„A növénytermesztés a technikai civilizáció és a kemizálás korszakában is »az Isten kezében« van. Elég egy jégeső, és oda az egész termés… Jöhet egy tavaszi fagy, s akkor már a rügyek lefagynak.

Aztán jön a peronoszpóra, takácsatka, szőlőilonca… A szőlősgazdák számára az egész nyár egyetlen végtelen idegeskedés és reménykedés… És munka… Permetezés, permetezés újra és újra. Az érés időszakában aztán jönnek az égi és földi tolvajok. A darazsak az édes fürtöket sorra kikezdik, a madarak úgyszintén. A darazsak és a madarak egyetlen nap alatt képesek több mázsa szőlőt elpusztítani. A seregélyeket, verebeket, rigókat még úgy-ahogy el lehet riasztani, de a darazsakat nem. A darazsak fittyet hánynak a csőszpuskára.”

Unatkozni a hegyen? A kérdést alig értik. Télen-nyáron akad munka a ház körül, a szőlőben. Nyáron legalább kétnaponta végig kell menni a sorokon. „Idén a nagy aszály miatt sokkal kevesebb volt a zöldmunka, de a gazda szeme mindig észrevesz valami tennivalót.”

Maradni, ez a gondolat – egymásra köszönő, egymásra figyelő emberek között, lélekderítő egyszerűséggel. Csaba és Magdi, szokásukhoz híven, ajándékborral engednek útra. Én meg azt érzem leben (Németh László-i kifejezés a lefelé menetre, szellem-tekintetem az odalátszó Sajkodon őt keresi), amit Bulcsu mond: „Csak el kell utazni, és életrekel a táj. Álmunkban utánunk jönnek a hegyek. Kéken és feketén felragyognak.