Fel kell készülnünk rá, hogy igencsak le kell egyszerűsíteni mindent, ami eszünkbe jut, és eleve kiszűrni a velősebb eszességeket. Ha a gondolkodás a főtéma, de a saját elméjükben nem jártas embereket is meg szeretnénk szólítani, könnyedén legyinthetnénk, hogy ennek így nincs értelme és jobb, ha eleve nem is gondolunk semmire, abból nem lehet nagy baj. Igen ám, de ez csapdahelyzetet teremt. Hogy erre nem gondoltunk, csapunk a homlokunkra. Saját dugánkba dőlünk.

A tapasztalat persze az, hogy rutinszerű gondolkodást mindenki művel, hiszen a mindennapi élethez szükségeltetik némi előtanulmány. A munkavégzés során eszünkbe jut dolgozni például, felvehetjük a telefont, ha úgy akarjuk, vagy épp hagyjuk csörögni, de amikor vízért megyünk a csaphoz, ott is tetten érhető ez az alapszintű rutin, amit akár gondolkodásnak is hívhatnánk.

Agy – az a szerv, amellyel azt gondoljuk, hogy gondolkodunk, mondja Ambrose Bierce, és mi, gondolkodók, valóban szeretjük azt hinni, hogy műveljük, sőt, csiszoljuk, fejlesztjük ezt a képességünket. Hogy használjuk az agyunkat.

Beavatkozó Fotó: Székelyhidi Zsolt

Valójában az az igazság, hogy vajmi keveset törődünk ezzel a szervünkkel a mindennapok során. Beidegződéseink már-már tökéletesen átsegítenek az élet általános problémáin, a felkeléstől a lefekvésig megvan a kialakult és működő rendszer, amihez szinte minden körülmények közt tudunk viszonyulni. Még mi, elmélkedni szeretők sem vesszük sokszor észre, hogy mennyire nem gondolkodunk. A napok eltelnek úgy, hogy egyetlen, épkézláb eszmefuttatás nem hagyta el az elménket, hogy nem törődtünk az élet dilemmáival, nem oldottunk meg a vízcsapnál bonyolultabb problémát, vagy egyszerűen: nem ültünk le valakivel beszélgetni, hogy legalább a velünk történtekről levonhassunk általános következtetéseket, és kialakítsunk egy primer véleményt a közelmúlt eseményeiről.

A munka, amit nap mint nap végzünk, az elme tökéletesen megépített börtöne. A gondolkodás a kreativitás lehetőségét kínálja fel, miközben egy idő után észrevehetjük (ha elgondolkodunk rajta), hogy letörik az akaratunkat, lecsiszolják addig jól működő kitalálóképességünket, kis túlzással elveszik a kedvünket az élettől is. Ha elgondolkodunk ezen, persze beláthatjuk, hogy az életünkre nem leselkedik a munka miatt közvetlen veszély. Maximum a hangulatunk romlik, és általános jóérzésünk szenved csorbát.

Nem minden munkavégzés jár együtt gondolkodással, de az igaz, hogy mióta töméntelenül megsokasodott az ember, és megszaporodtak a nem konkrétan termelést (vagyis az élet fenntartásához elengedhetetlen dolgokat) végző munkahelyek, a látszatgondolkodásra egyre nagyobb igény mutatkozik. Ott van például az ötletelés (az angolul frappánsan csak agyviharnak titulált tevékenység), amikor bizonyos vállalatok összehívják a kollégákat, hogy találjanak már ki valami újat. Igen ám, de ha az ember kilencvenkilenc százalékban nem gondolkodik, akkor a maradék egyet nagyon nehezen tudja irányítani. Más szóval nem alakul ki a gondolkodási rutin. Ilyenkor sajnos maradni fognak a klisék. A klisék pedig a gondolkodás elsorvasztásának mérföldkövei. Ahogy a rutin is az. Az ötletelést szerencsére meg lehet úszni, ha a brigádból valakinek végre eszébe jut valami, ezzel kisegíti a többieket, akiknek viszont semmi sem.

Önbeavatkozó Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rodin a Pokol kapuja oromzatára tervezte Dantét ábrázoló, híres alkotását, a Gondolkodót. Valószínűleg sokat járatta az eszét az Isteni színjátékon, és ki tudja, a klasszikus művészeti példákat is átrágta magában, mire elkészítette az emberiség legérdekesebb tevékenységét ábrázoló bronzszobrot. Dante őszintén elgondolkodik, de ez a kifejező testtartás lehet álca is. Az ember ugyanúgy nem gondolhat semmit se, mint valamit. Az arca, a keze, a teste úgy néz ki, mintha… de mégsem. A mai kor mintaképe, a „tettető” ember jelenik meg a Gondolkodó által. A felszín tökéletes, és kit érdekel a benső világ.

A korintusiaknak írt első levél második fejezete szerint: A kizárólag emberi módon gondolkodó ember nem fogadja be Isten Lelkének dolgait, mert balgaságnak tekinti, és megismerni sem képes őket, mert csak lelki módon lehet azokat megítélni.

A konklúzió persze elvisz világgá. Ha azt hisszük, már gondolkodni sem érdemes, akkor megengedjük a káosznak, hogy utat találjon közénk. Egyre inkább úgy tűnik, közel a vég, az emberiség belegabalyodik a saját maga teremtette technológiai, tudományos jövőkép megértésébe. Cserébe olyan tökéletes, forradalmi halált halhatunk, amire még csak nem is gondoltunk.

A lényeg meglátásához mindenesetre ez mind nem fontos. Látni kell, legbelül, úgy istenigazából. 

Önbeavatkozó 2.  Fotó: Székelyhidi Zsolt