Legyünk azért résen, mert a görögök, mint afféle kalmárnép, amit lehetett, eklektikusan összegyűjtöttek, és összelopkodtak mindent az előző kultúrák tükörcserepeiből. Ők már a leszálló kultúrjavak népe. Elég Krétához mérni őket. Rájuk igazán illik ez a csúnya szó, hogy gesunkenes Kulturgut, amit a németek pökhendi módon a népművészetbe alászálló kultúrára találtak ki. Mit jelenthetett, és melyik hagyományban az, hogy az ametiszt megoltalmazza tulajdonosát a részegségtől?
Melyik kultúra, és mire gondolva tűzte papjai mellére az ametiszt amulettet? Talán az, amelyik megteremtette a várakozás kultuszát. Az amelyik megértette, hogy miért jó várakozni, miért szent a várakozás, amiben aztán majd eljön a szent.
Itt, a hegyen egyszerű az advent, mert velünk várakozik minden. A must, hogy borrá váljon a dajka hordókban, amelyek már nem emlékeznek régi időkre, mert néhány év után kiselejtezik őket. Van ebben valami elegánsan züllött pazarlás, hogy nem hagyjuk a hordókat megöregedni. Na nem addig, amíg elromlanak, hanem amíg kiteljesednek.
Az advent aszalt gyümölcsös, édeskeserű világának szakrális ízét a böjt adja meg. Nem is annyira a test böjtje, mint inkább a léleké. Vannak, akik csak a test böjtjére képesek, s vannak, akik arra sem. A test túlságba vitt böjtje fanatikussá tesz, ha nem öleli körbe a lélek Istenre rácsodálkozó böjtje. Az áhítatnak az az ideje, amikor nem engedjük a lelkünkbe a világ megmérgezett édességeit. Ilyenkor reggelente a szőlőhegyek régi népe elindult a rorátéra, a hajnali misére, az angyali misére, vagy ahogy az egyszerű nép nevezte, az aranyos misére. Előkerülnek a bundák, a nagyanyák naftalinos gyapjúkendője, és a templom felé haladó fényes csizmák alatt ropogott a hó. A roráte az imádságos élet, az egyházi élet legmeghittebb liturgiája. Szív mélyéről szakad fel a várakozás zsoltára: Harmatozzatok, egek, onnan felülről, és ti felhők, hullassátok az Igazat: nyíljék meg a föld, és teremje az Üdvözítőt.
Ma már nem divat várakozni. Mindenki siet. Talán az elfutó időt akarjuk utolérni, az időt, ami nincs. A várakozás az idő, a mi emberi időnk gondozása, nincstelenné tétele az örök időben. A céltalan céda várakozás azonban megbetegíti az embert. Lélekméreggel terhes a haszontalan idő, ő a semmi rokona. Ez ellen védhetett az ametiszt amulett. Az ametiszt a lila fényt hordozza magában, mint a szerelem a titkos értelmét, a születendő virágot. Lila virágot. Ilyenkor ásványi és növényi együttállás van a lila fényben.
A lilában, ami a mértékletesség színe. Egyenlő távolságban fénylik a pirostól és a kéktől, a világosságtól és a sötétségtől. Ebben a jelben felmutattatik az ember jelentősége: az egyenlő távolság a földtől, az égtől, a halandóság és halhatatlanság tartógerendáitól. Akik ezt lélekben is megértik, azok a nagy várakozók. Nekik eljön majd az Emberfia.

Illusztráció: Landgráf Katalin