Felvilágosodás
A költészet a civilizáció gyermekkora,
mondták a felvilágosodás filozófusai,
nemkülönben az irodalomprofesszorunk:
magas volt és sovány, mint egy felkiáltójel,
amely elvesztette a hitét.
Akkor nem tudtam, mit feleljek,
magam is jóformán gyerek voltam még,
ám úgy rémlik, hogy a versben bölcsességet
akartam találni (beletörődés nélkül),
valamint egyfajta békés őrültséget.
Találtam, sokkal később, pillanatnyi örömöt
és a mélabú komor boldogságát.
Kis dal a cenzúráról
Ó, cenzúra, nem vagy te olyan szörnyű,
Nem vagy kazamata, sem sós víz cseppje,
Mely végiggördül a sötét kőfalakon,
Nem suhogó lovaglóostor, sem véres varázslat,
Csak napfény a függönyön, őszi íróasztal,
Vígan fütyül a kanna, otthonos kávéillat
Terjeng a sarkokban, és hallani magas,
Gyöngyöző kacaját egy testes hivatalnoknak,
Aki kezében egy közönséges ollót tart.
(1978)
Gyerekkor
Adjátok ide a gyerekkoromat,
a fecsegő verebek köztársaságát,
a mérhetetlen csalánerdőt
és a félénk macskabagoly éji sírását.
Az üres vasárnapi utcánkat,
a neogót vörös templomot,
amely nem pártfogolta a misztikusokat,
sem a németül suttogó bojtorjánt,
sem az alkoholista gyónását
a fehér fal oltára előtt;
és a köveket és az esőt és a tócsákat,
melyekben arany csillogott.
Most már biztosan tudnám,
hogyan kell gyereknek lenni, tudnám,
hogyan kell nézni a zúzmarás fákra,
hogyan kell mozdulatlanul élni.
(Zsille Gábor fordításai)
