Amikor 2000 nyarán négy évre Krakkóba költöztem, és szentül elhatároztam, hogy a lengyel költészet magyarországi népszerűsítésének szentelem időmet, nem tudtam, milyen távlatok nyílnak előttem. Ám nem sokkal később Pálfalvi Lajos, az egyik legnagyobb munkabírású polonista felvilágosított: „Ha egy magyar műfordító megtanul németül, attól még nem valószínű, hogy valaha is Günter Grass társaságában fog sörözni. De ha lengyelül tanul meg, akkor egészen biztos, hogy nagyon érdekes és fontos művészekkel fog találkozni.” Az esztendők során időről időre felidéztem ezt az intelmet, és mindannyiszor megállapítottam, hogy tökéletesen igaz.
Önző módon most csak a saját tapasztalataimról írok. Huszonnyolc évesen érkeztem Krakkóba, jóformán a nulláról kezdve a lengyel nyelv tanulását, hiszen az egész szókincsem körülbelül húsz kifejezésből állt. Ám lelkesedésem határtalan volt. Fejest ugrottam a piaci és kávéházi mindennapokba, lengyel–angol nyelvű verseskönyveket olvastam és a Dziennik Polski napilapot, a televízióban a bugyuta szappanoperák társalgási fordulatait füleltem – vagyis szerencsés arányban vegyítettem az irodalmi és a köznapi stílust, a szellemi elit és az utca nyelvét. A Jóisten a tenyerére vett, Krakkóban minden lehetséges. Egy olyan belvárosi házban lett albérletem, amelynek földszintjén egy idős író, a Lengyel Írószövetség korábbi elnöke, Jan Józef Szczepański lakott. Két hét elteltével a nappalijában ültem, és másfél órán keresztül beszélgettünk angolul. Három hónappal később, egy képtelenül pimasz ötlet gyümölcseként, a Nobel-díjas Czesław Miłosz vendégeként Weöres Sándorról társalogtam a dolgozószobában. (Emlékszem az elragadtatásra, amikor tizennyolc évesen először kézbe vettem Miłosz magyar nyelvű verseskönyvét. Ha akkor valaki azt mondja, hogy tíz évvel később a lakásán beszélgetek a mesterrel, furcsán néztem volna…) Újabb két hónappal később egy irodalmi rendezvényen megismerkedtem a frissen Oscar-díjjal kitüntetett Andrzej Wajdával, és ott helyben interjút adott nekem. Lengyel szavait már értettem, és csak egy-egy mondat erejéig váltottunk át angolra. Egy esztendő elteltével, egy könyvesbolti dedikálás során hosszabban üldögéltem Sławomir Mrożek oldalán – megmagyarázhatatlan módon negyedórán keresztül senki sem zavart minket. 2002 elején a krakkói Szépirodalmi Kiadó estjén odalépett hozzám egy bűbájos hölgy, a Nobel-díjas Wisława Szymborska, és saját készítésű citromos vodkájával kínált. Az Új Hullám, más néven 68-as nemzedék remek költőivel, Ryszard Krynickivel és Ewa Lipskával is lehetőségem nyílt érintkezni. Négy krakkói évem során csak az olyan, közismerten remete természetű nagyságokkal nem találkoztam, mint a sci-fi koronázatlan királyának tartott Stanisław Lem és a zeneszerző Krzysztof Penderecki.
Nem hiszem, hogy az ezredforduló bármely más városa képes lett volna felmutatni ilyen színvonalú kulturális névsort.
És cseppet sem valószínű, hogy Berlinben németül tanulva üldögélhettem volna például Günter Grass lakásán. Időközben eltelt csaknem két évtized: Czesław Miłosz halott, Szczepański halott, Mrożek halott, és Lem, Szymborska, Wajda, Penderecki is eltávozott. A parádés krakkói névsorból már csak Lipska és Krynicki maradt hírmondónak. Ők ketten, ugyanis a 68-as nemzedék leghíresebb és talán legkiválóbb alkotója, a költő és esszéíró Adam Zagajewski idén március 21-én, életének hetvenhatodik évében elhunyt.
Meggyőződésem, hogy Zagajewski a kortárs világirodalom egyik legfontosabb szerzője. Ezért is méltó és igazságos, hogy 2016-ban ő kapta a Magyar PEN Club által alapított Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat – személye csak emeli a díj rangját. 1945-ben született a ma Ukrajnához tartozó Lvivben, akkori lengyel nevén Lwówban, monarchiánus nevén Lembergben, középkori magyar nevén Ilyvóban. Pusztán ez a felsorolás érzékelteti, hogy a történelem Európának azon a szegletén sem volt egyszerű. Születése után néhány héttel életbe lépett a jaltai konferencia döntése földrészünk „új arculatának kialakításáról”, aminek következtében Lengyelország határait több mint száz kilométerrel nyugatabbra helyezték. A nagyhatalmak becstelen alkudozása a Zagajewski családot a mai Lengyelország területére sodorta, Gliwice városba. Adam ott töltötte gyermekkorát, érettségi után pedig Krakkóba költözött, és filozófiát tanult a világhírű Jagelló Egyetemen – akárcsak gliwicei barátja, a szintén költő Julian Kornhauser, a 68-as nemzedék fontos alkotója. Ők ketten az 1970-es évek Krakkójának jellegzetes értelmiségi alakjai voltak, a demokratikus ellenzék ismert tagjai, és tekintélyüket bátor politikai versekkel alapozták meg.
1982-ben Zagajewski elhagyta Lengyelországot; az akkori szóhasználat szerint disszidált, ám nem politikai, hanem szerelmi okból: egy nő után ment. Hosszabb németországi tartózkodás után Párizsban telepedett le, csaknem két évtizedre. Ez korántsem volt véletlen. Lengyelország 1795-ös feldarabolása, a térképről eltüntetése után alakult ki az a – nagyjából az ezredfordulóig érvényes – hagyomány, hogy a francia fővárosban jelentős létszámú és főként szellemi minőségű lengyel emigráns közösség élt. A legkiválóbb hazafiak az orosz cári és/vagy a porosz császári börtöncella elől általában Párizsba menekültek. A romantika korában olyan kiválóságok laktak a Szajna partján, mint Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki, Cyprian Kamil Norwid vagy éppen Fryderyk Chopin. A második világháborút követő évtizedekben pedig például Miłosz, Mrożek és Witold Gombrowicz. Az illusztris névsor ellenére Zagajewski nem érezte magát otthon Franciaországban. Azt tapasztalta, hogy a párizsiak szemében ő mindig csak egy bevándorló idegen marad, és hűvös közöny veszi körül, a betelepülők számára fenntartott híres francia hűvösség. 2001-ben végleg hazatelepült Krakkóba, mert – szavait idézve – „tíz évvel a rendszerváltás után az emigráns lét egész egyszerűen értelmét vesztette”.
Mindamellett a franciaországi évek során Zagajewski nemzetközileg ismert szerző lett, irodalmi pályája kiteljesedett.
A Houstoni, majd a Chicagói Egyetem rendszeres vendégoktatójaként kreatív írást tanított. Regényei, esszéi és válogatott verseskönyvei angolul és franciául is napvilágot láttak. Bármely reklámnál hatékonyabbnak bizonyult, hogy 2001 szeptemberében, a szörnyű terrortámadás után a The New Yorker hetilap címoldalán Zagajewski egyik verse szerepelt (Próbáld magasztalni a sebzett világot címmel). Nem véletlen, hogy éveken át az irodalmi Nobel-díj várományosaként emlegették – állítólag 2010-ben karnyújtásnyira volt tőle, és a stockholmi bizottság csak az utolsó percben döntött a perui nagyság, Mario Vargas Llosa javára. Talán csakugyan így történt… Krakkói körökben általános vélekedés volt, hogy az ötödik lengyel irodalmi Nobel-díj Zagajewskihez kerül (Sienkiewicz, Reymont, Miłosz és Szymborska után), ám a befutó – meglepetésre – 2019-ben a varsói írónő, Olga Tokarczuk lett.
A Janus Pannonius Költészeti Nagydíj pécsi átvétele alkalmából 2016 októberében Zagajewski néhány napot hazánkban töltött. A Budapest–Villány–Pécs háromszögben együtt autóbuszozva lehetőségem nyílt hosszan faggatni őt alkotói módszereiről, hitvallásáról, és az évek során Krakkóban is beszélgettünk néhányszor. Íme néhány műhelytitka: verseit főként reggel és délelőtt írta, hagyományos módon tollal, és kéziratait utólag kalapálta be a számítógépbe. Túlnyomórészt otthon dolgozott, szállodákban soha – néhány alkalommal vonaton is írt, egyszer pedig repülőgépen. Nem volt szószátyár alkat, átlagosan négyévente jelentkezett új verseskötettel, és ezt cseppet sem bánta: ilyen volt az alkotói ritmusa. Fáj, hogy mindezt múlt időben kell leírnom róla… Itt olvasható versei vadonatúj fordítások, a halálát követő napokban készültek.
